Zöld (Vert)
Spelman-féle rendszer
megnevezés
Hu
Zöld
En
Vert
Fr
sinople
De
grün
It
verde
Lat
viridis
rövidítés
– zö
v. – Vt.
Si
gr.
V
V.
bolygó
Vénusz
Venus
Vénus
Venus
Venere
Venus
drágakő
smaragd
Emerald
l'émeraude
Smaragd
Smeraldo
Smaragdus
szimbólum
♀
Zöld a heraldikában
A zöld a heraldikai színek közé tartozó mázak egyike. A nemzetközi heraldikai szaknyelvben vert néven ismerik. Ábrázolása általában közép- vagy élénkzöld árnyalatú, de pontos színét a heraldika nem határozza meg egységesen. A korai heraldikában viszonylag ritkábban fordult elő, mint a vörös, a kék vagy a fekete, bár a késő középkortól kezdve használata fokozatosan gyakoribbá vált.
A zöld ritkább előfordulását korábban gyakran azzal magyarázták, hogy a természetben általánosan jelen lévő színként kevésbé volt feltűnő a harctéren. A pigmentek előállításának és tartósságának nehézségei szintén szerepet játszhattak ebben, bár a zöld festékanyagok már az ókortól kezdve rendelkezésre álltak.
A 17. századtól kezdve a zöldet a fekete-fehér heraldikai ábrázolásokban a néző felől bal felső saroktól jobb alsó sarok felé futó átlós vonalkázással jelölték (heraldikailag a jobb felső saroktól a bal alsó felé). A Spelman-féle bolygó- és színmegfeleltetési rendszerben a Vénusz bolygó (♀) felelt meg neki.
Etimológia és terminológia
A magyar zöld szó már a Besztercei szójegyzékben (1395 körül) is előfordul „virideus: zold” alakban. A latin viridis jelentése „zöld”, „viruló”, „életerős” vagy „virágzó”.
A heraldikai szaknyelvben használt angol és korai francia vert szintén a latin viridis szóból származik.
A francia heraldikában a késő középkor folyamán a vert elnevezést fokozatosan felváltotta a sinople. Ez a szó eredetileg a kis-ázsiai Sinope városának nevéből származott, amely vöröses földjéről és festékanyagairól volt ismert. A korai heraldikai forrásokban a sinople még vörös színt jelentett, majd a 14–15. század folyamán jelentése fokozatosan zöldre változott. A változás pontos oka máig vitatott. Egyes kutatók szerint szerepet játszhatott benne a hasonló hangzású vert és vair (evetprém) kifejezések elkülönítésének igénye.
A francia köznyelvben ugyanakkor továbbra is a vert maradt a zöld általános megnevezése.
Szimbolika
A késő középkor és a kora újkor úgynevezett hanyatló heraldikájában a zöldhöz számos jelképes jelentést kapcsoltak.
Clément Prinsault rendszerében a zöld (synople) a szeretet (amour), a becsület (honneur) és az udvariasság (courtoisie) színe volt; bolygója nála nem a Vénusz, hanem a Merkúr, drágaköve a smaragd. Más szerzők a remény, a szabadság, az öröm és a megújulás jelképeként értelmezték.
A Philipp Jakob Spener által idézett Heraldus Britannus a zöldet prasino néven említi, amely az ókori görög prasinos („póréhagymazöld”) szóra vezethető vissza.
Ásványi és rézalapú zöld pigmentek
Malachit
A heraldikai festészet egyik fontos történeti zöld pigmentje a malachit, más néven hegyizöld (németül Berggrün) volt. Kémiailag bázikus réz-karbonát (Cu₂CO₃(OH)₂).
A malachitot már az ókortól kezdve széles körben használták festékanyagként. A zöld ásványt finom porrá őrölték, majd különféle kötőanyagokkal keverték össze. Az őrlés finomsága jelentősen befolyásolta a kapott árnyalatot: a durvább szemcsék sötétebb, a finomabb szemcsék világosabb zöld színt eredményeztek.
A pigmentet az egyiptomi, görög, római és középkori európai művészet egyaránt alkalmazta. Kémiai összetétele miatt közeli rokonságban áll az azurittal, amely a heraldikai kék egyik fontos ásványi pigmentje.
Zöldföld
A zöldföld (franciául terre verte, németül Grüne Erde) természetes, földes eredetű pigment, amelynek színét főként vastartalmú agyagásványok, a glaukonit és a szeladonit adják. Már az ókorban ismert volt, és a középkorban is széles körben használták. Színe tompább, szürkés- vagy olívazöld, fedőképessége gyenge, ugyanakkor rendkívül tartós és fényálló: a rézalapú zöldekkel ellentétben nem barnul meg, és nem károsítja a hordozót.
Tompa árnyalata miatt az élénk heraldikai zöld ábrázolására kevésbé volt alkalmas, ezért elsősorban egyszerűbb munkákon, keverékekben és aláfestésként fordult elő; az itáliai táblaképfestészetben például a testszínek zöldes aláfestésére használták.
Rézrozsda (spanyolzöld)
A másik jelentős történeti zöld pigmentcsoportot a verdigris néven ismert rézvegyületek alkotják. A magyar szaknyelvben spanyolzöldként vagy rézzöldként is ismert festékanyagot rézlemezek ecet vagy más savas anyagok gőzének kitételével állították elő.
A felületükön keletkező zöld rézvegyületeket időről időre lekaparták, megszárították és pigmentként használták fel. A verdigris elnevezés történetileg többféle réz-acetátot jelölő gyűjtőnévként is használatos volt, ezért nem minden változata rendelkezett azonos kémiai összetétellel.
A pigment élénk, gyakran kékeszöld árnyalatot adott, azonban stabilitása a felhasznált kötőanyagtól és az előállítás módjától is függött. Egyes változatai idővel megbarnulhattak vagy elsötétedhettek. A rézvegyületek a papír és a pergamen károsodását is előidézhetik: a festékréteg környezetében barnulás, ridegedés, repedezés, sőt anyagveszteség is kialakulhat.
Kevert zöldek (kék és sárga pigmentek)
A zöld színt nem minden esetben önálló zöld pigmenttel állították elő. A középkori és kora újkori festészetben elterjedt eljárás volt a kék és a sárga festékanyagok összekeverése.
A kék összetevő lehetett például azurit vagy indigó, míg a sárga színt auripigmenttel, ólomtartalmú pigmentekkel vagy növényi eredetű festékanyagokkal biztosították. Az így előállított zöld árnyalat a felhasznált anyagoktól és azok arányától függően változott.
A kevert zöldek a történeti címereslevelek és címerkönyvek vizsgálatánál is fontosak. Ha a sárga összetevő idővel elhalványul vagy lebomlik, a festett felület kékes árnyalatúvá válhat. Ez a változás eltér a rézalapú zöld pigmentek barnulásától, és a címer eredeti színének megítélését is megnehezítheti.
Növényi eredetű zöld festékek
A történeti festészetben növényi eredetű zöld festékanyagokat is használtak. Ezek közé tartozott a nedvzöld (angolul sap green, németül Saftgrün), amelyet többek között varjútövisfélék érett bogyóiból készítettek.
A növényi festékek általában áttetszőbbek és kevésbé fényállók voltak, mint az ásványi pigmentek. Emiatt az évszázadok során jelentősen kifakulhattak. Különösen a lavírozott címerrajzokon és egyes történeti címerkönyvekben lehet jelentőségük.
Későbbi zöld festékanyagok
Mesterséges rézkarbonát-zöldek
A természetes malachit mellett mesterségesen előállított réz-karbonát alapú zöld pigmenteket is használtak. Ezek egyik elnevezése a green bice vagy green verditer volt.
A pigmenteket rézsók oldatából kicsapatással állították elő. Összetételük és színárnyalatuk a gyártási eljárástól függően változhatott. A 17–18. században a festészeti szakirodalomban is megjelentek. Az angol címerfestési hagyományban a green bice a vert előállítására használt festékanyagok között is szerepelt.
Scheele-zöld
A 18. század második felében jelent meg a Scheele-zöld, amelyet Carl Wilhelm Scheele svéd kémikus 1775 körül állított elő, és 1778-ban írt le. Réz-arzenit alapú, élénk zöld pigment volt, amely jelentős arzéntartalma miatt mérgezőnek bizonyult.
Schweinfurti zöld
1814-ben jelent meg a schweinfurti zöld, más néven párizsi zöld vagy emerald green. Kémiailag réz-acetoarzenit, amely a Scheele-zöldnél élénkebb és telítettebb árnyalatot adott. Rendkívüli színerőssége miatt a 19. századi festészetben és dekoratív művészetben széles körben alkalmazták, de jelentős arzéntartalma miatt erősen mérgező volt.
Az elnevezések között különbséget kell tenni: az angol emerald green rendszerint a schweinfurti zöldet jelöli, míg a német Smaragdgrün elnevezés a viridianra is használatos. A magyar smaragdzöld szó szintén többféle árnyalat és pigment megnevezéseként fordul elő.
Viridian
A 19. században jelent meg a viridian néven ismert króm-oxid-hidrát alapú pigment, amely nevét a latin viridis szóból kapta.
A viridian rendkívül stabil, fényálló és vegyileg ellenálló zöld festéknek bizonyult. Hideg, mélyzöld árnyalatú, ugyanakkor áttetsző pigment, ezért önmagában viszonylag gyenge fedőképességű.
Krómoxidzöld
A krómoxidzöld a króm(III)-oxidból (Cr₂O₃) előállított, fedő és rendkívül tartós zöld pigment. A 19. században terjedt el, és a viridiannal ellentétben jól fedő festékréteget biztosított. A fedőképessége miatt a címerfestésben is használható volt.
Krómzöld
A krómzöld nem önálló kémiai vegyület, hanem általában krómsárga és berlini kék keverékéből előállított festék. A 19. században széles körben alkalmazták, többek között nyomtatott ábrázolásokban és festészetben. Öregedése során az összetevők eltérő változásai miatt színe eltolódhatott.
Az angol chrome green jelölheti a keveréket és a krómoxidzöldet is. Németül a Chromgrün a keverék, a Chromoxidgrün az oxid.
A heraldikai zöld öregedése és elszíneződése
A történeti heraldikai ábrázolások zöld mezői az évszázadok során jelentős változásokon mehettek keresztül.
A rézalapú pigmentek különösen érzékenyek lehetnek a környezeti hatásokra. A malachit savas környezetben károsodhat, míg a verdigris egyes változatai idővel barnulhatnak vagy sötétedhetnek. A rézvegyületek reakcióba léphetnek a kötőanyagokkal és a hordozóanyaggal is, ami a festékréteg, illetve az alatta lévő papír vagy pergamen károsodását idézheti elő.
A rézrezinát, amely verdigris és gyanta felhasználásával előállított, áttetsző zöld festékanyag volt, különösen hajlamos a barnulásra és sötétedésre. Elsősorban táblaképfestészetben és díszítőfestészetben alkalmazták, ezért a kéziratos címerábrázolásoknál kisebb jelentőséggel bír.
Kevert festékek esetében a sárga összetevő elhalványulhat, és ilyenkor a mező kékesre válthat. Ez az elszíneződés eltér a rézalapú zöldek barnulásától, és a címer eredeti színének megítélésénél szintén tévedéshez vezethet.
A növényi eredetű festékek szintén jelentős színvesztést szenvedhetnek a fény és az idő hatására.
Módszertani szempontból ezért a heraldikai kutatás során mindig figyelembe kell venni a zöld pigmentek kémiai változásait. Egy ma fakónak, barnásnak vagy kékesnek látszó mező eredetileg élénk heraldikai zöld lehetett, amelynek megjelenését az évszázadok során végbement anyagkémiai folyamatok jelentősen módosították.
A vörös és az ezüst mellett a zöld azon heraldikai mázak közé tartozik, amelyek esetében a festékanyagok természetes öregedése különösen nagy hatással lehet a történeti ábrázolások mai megjelenésére.
Források
-
Clément Prinsault - Traité du blason, 1465 körül
-
Spelman-féle rendszer (Aspilogia, 1654, posthumus kiadás)
-
Besztercei szójegyzék, 1395 körül
-
Philipp Jakob Spener - Insignium theoria seu operis heraldici pars generalis, Frankfurt am Main, 1690.