Vörös (Gules)
Spelman-féle rendszer
megnevezés
Hu
Vörös
En
Gules
Fr
gueules
De
rot
It
rosso
Lat
rubeus
rövidítés
– vö
g. – Gu.
G
r.
R.
R.
bolygó
Mars
Mars
Mars
Mars
Marte
Mars
drágakő
rubin
Ruby
le rubis
Rubin
Rubino
Rubinus
szimbólum
♂
Vörös a heraldikában
A vörös a heraldikában a heraldikai színek közé tartozó mázak egyike, hagyományos elnevezése a francia gueules. A heraldikai ábrázolásokban hagyományosan az élénk, cinóbervöröshöz közelítő árnyalat számított jellemzőnek, bár a tényleges szín a felhasznált festőanyagoktól és a festési technikától függően változhatott.
A középkori címerfestészetben a vörös előállítására többféle pigmentet és szerves festékanyagot használtak. Ezek közé tartozott a mínium, a cinóber, valamint a különböző növényi és állati eredetű vörös festékek. A festett felületeken az árnyékoláshoz gyakran bíboros árnyalatokat, a világosabb részek kiemelésére pedig narancsos színeket alkalmaztak.
A 17. századtól kezdve a vöröset a fekete-fehér heraldikai ábrázolásokban függőleges vonalkázással jelölték. A korai, bolygókhoz és szimbólumokhoz kapcsolódó heraldikai jelölési rendszerekben a vörös a Mars bolygónak (♂) felelt meg, összhangban a színhez társított harci és katonai jelentésekkel.
A történeti címeresleveleken és címerkönyvekben a vörös mezők ma gyakran jóval sötétebbnek látszanak, mint eredetileg. Ennek okait a pigmentek kémiai átalakulása és az alkalmazott festőanyagok öregedése magyarázza.
Etimológia és terminológia
A vörös heraldikai elnevezése valószínűleg a középkorban használt, vörösre festett prémek nevéből ered. Erre utal a francia gueules és az angol gules kifejezés, amelyek az ófrancia goule vagy gueule („torok, állati száj”) szóból származnak. A szó feltehetően a nyestfélék torkának prémjére, illetve az abból készített, gyakran vörösre festett prémgallérokra utalt; heraldikai jelentésének pontos kialakulása azonban nem teljesen tisztázott. Ugyanebből a tőből ered az angol gullet szó is.
A szó végső soron a latin gula („torok, falat”) szóból ered. Hasonló elnevezés figyelhető meg a magyar nyelvben is, ahol Apor Péter írásaiban előfordul a „rókatorok” kifejezés.
A 17. századtól kezdve elterjedt az az elmélet, hogy az elnevezés a perzsa gul („rózsa”) szóból származik, amely állítólag a muszlim Spanyolország vagy a keresztes hadjáratok közvetítésével jutott Nyugat-Európába. Ezt a magyarázatot ma általában valószínűtlennek tartják, annak ellenére, hogy más heraldikai színelnevezések – például az azúr és a sinople – esetében keleti eredet is felmerül.
A korai francia heraldikában több más kifejezést is használtak a vörös megjelölésére:
-
rouge – vörös
-
vermeil – cinóbervörös
-
sinople – korai használatban vöröses árnyalat
A sinople jelentésváltozása
A sinople szó a kis-ázsiai Sinope város nevéből ered, amelynek környékén vöröses földfestéket bányásztak. A megnevezés eredetileg ehhez a vörös festőanyaghoz kapcsolódott.
A 14. század közepéig a zöldet a francia heraldikában vert-nek nevezték, ugyanúgy, mint az anglo-normann blazonnyelvben. Ezt követően, bizonyosan 1415 előtt, a sinople jelentése vörösről zöldre változott.
A változás pontos oka nem ismert. Elképzelhető, hogy a hasonló hangzású vert (zöld) és vair (mókusprém-máz) közötti félreértések elkerülését szolgálta. A 15. századra a sinopis vagy sinopsis irodalmi használatban már egyértelműen zöldet jelentett, miközben a köznyelvi francia továbbra is a vert szót használta.
Szimbolika
A késő középkor és a kora újkor úgynevezett „hanyatló heraldikájában” a vöröset a heraldikai színek egyik legelőkelőbbikének tartották, és számos jelképes jelentést kapcsoltak hozzá.
Clément Prinsault rendszerében a vörös két erényt jelképezett: a vitézséget (vaillance) és a merészséget (hardiesse).
A Rákóczi család 1597-ben nyert címerbővítésében például a hármas halomból kiemelkedő kerék mögötti vörös mező a címeradomány magyarázata szerint azt fejezte ki, hogy a címeradományban részesülő a vérontástól sem riad vissza.
Philipp Jakob Spener a Heraldus Britannus nevű heraldikusnak tulajdonított rendszerben a színt coccin („skarlát”) néven említi.
Ásványi vörös pigmentek
Cinóber
A cinóber az egyik legfontosabb és legértékesebb történeti vörös pigment volt. Kémiai összetétele higany-szulfid (HgS). Természetes ásványi változata a cinóber, mesterségesen előállított megfelelőjét pedig vermilionnak nevezik.
A természetes cinóber a középkorban a drágább festőanyagok közé tartozott. A pigment előkészítése gondos őrlést és tisztítást igényelt.
A híres középkori olasz festő, Cennino Cennini így írt az előkészítéséről:
„Ha mindennap őrölnéd, még húsz évig is, akkor is csak még jobb és még tökéletesebb lenne.”
Cennini ezzel a cinóber vízzel történő őrlésének fontosságára utalt. Azt is megjegyezte, hogy a pigmentet gyakran hamisították olcsóbb anyagokkal, például míniummal vagy porrá tört téglával.
A késő középkorban a cinóbert már mesterségesen is előállították higany és kén egyesítésével, majd a keletkező higany-szulfid szublimációs tisztításával.
A cinóber elsötétedése a történeti festmények és kéziratok egyik ismert állapotváltozása. A folyamatban a fény, különösen az UV-sugárzás, a nedvesség, valamint bizonyos szennyezőanyagok, elsősorban a klórtartalmú vegyületek is szerepet játszhatnak. Az elsötétedés pontos kémiai mechanizmusa összetett, és többféle átalakulási folyamat eredménye lehet.
Mínium
A mínium (Pb₃O₄), más néven minium secundarium, párizsi vörös vagy németül Orangemennig, élénk vöröses-narancs színű ólom-oxid. Természetes ásványként ritkán fordul elő, ezért pigmentként többnyire mesterségesen állították elő.
Az előállítás egyik módja a sárga ólom-monoxid (PbO), vagyis a masszikot levegő jelenlétében történő hevítése. A folyamat során az ólom-monoxid oxigént vesz fel, és vörös míniummá alakul:
3 PbO + ½ O₂ → Pb₃O₄
A míniumot a középkori kéziratfestészetben széles körben alkalmazták, elsősorban vöröses-narancs színű felületek, iniciálék és díszítések festésére. A cinóberrel együtt a középkori festészet fontos szervetlen vörös pigmentjei közé tartozott.
Egyes festészeti technikáknál a míniumot más vörös festőanyagokkal, például cinóberrel vagy szerves vörös lakkfestékekkel kombinálták. A rétegzett festés során az ásványi pigmentre áttetsző szerves festékréteg kerülhetett, amely mélyebb és telítettebb vörös árnyalatot eredményezett.
A litargírium (PbO) a masszikothoz hasonló összetételű, de eltérő kristályszerkezetű ólom-monoxid-változat. Elsősorban olajok és lakkok száradásának gyorsítására használták, de festőanyagként is előfordult.
Sandaracum és realgár
A középkori sandaracum kifejezést több különböző anyagra használták. A történeti pigmentterminológiában gyakran a realgárt jelölte, amely egy arzén-szulfid ásvány (As₄S₄), élénk narancsvörös színnel és jelentős mérgező hatással.
Más összefüggésben ugyanakkor a Tetraclinis articulata nevű fa sárgás gyantáját is jelenthette, amelyet szintén sandarac néven ismertek.
Szerves vörös festékek
Növényi eredetű
Festőbuzér és alizarin
A festőbuzér (Rubia tinctorum) gyökeréből már az ókor óta nyertek vörös festékanyagot. A növény gyökere több színező vegyületet tartalmaz, amelyek közül a legfontosabbak az alizarin és a purpurin.
A textíliákhoz és festett felületekhez való kötődésükhöz rendszerint pácolósókra volt szükség. A felhasznált fémsóktól függően a szín a narancsos vöröstől a mélyvörösig, illetve lilás árnyalatokig változhatott.
Az alizarint (C14H8O4) a 19. század elején különítették el a festőbuzér színezőanyagai közül. Mesterséges előállítása 1869-ben vált iparilag megvalósíthatóvá, ami jelentősen visszaszorította a természetes buzérfestékek használatát.
Az alizarinból fémsók segítségével oldhatatlan festéklakk, vagyis pigment is készíthető, amelyet a festészetben is alkalmaztak.
Állati eredetű
Kermes és lengyel bíbortetű
Amerika felfedezése előtt az egyik legértékesebb állati eredetű vörös festékanyagot a kermestetűből (Kermes vermilio) nyerték. Kelet- és Közép-Európában hasonló festéket állítottak elő a lengyel bíbortetűből (Porphyrophora polonica).
Ezeket a nagy értékű szerves festékanyagokat elsősorban textíliák festésére, valamint kéziratok és festmények színezésére használták. A belőlük előállított vörös festéklakkokat a díszes kéziratfestészetben is alkalmazták.
Amerikai bíbortetű és kármin
A 16. századtól kezdve az európai művészek és festékkereskedők egyre nagyobb mennyiségben használták a Mexikóból importált amerikai bíbortetűből (Dactylopius coccus) nyert festékanyagot.
A rovarból kivont kárminsav rendkívül intenzív vörös színt adott. A kárminfestékből fémsók segítségével festéklakkot, vagyis pigmentet készítettek, amelyet áttetsző vörös rétegek kialakítására is felhasználtak.
A kármin a korábbi európai állati eredetű vörös festékanyagoknál gyakran erőteljesebb, élénkebb színt biztosított, ezért a reneszánsz és a barokk festészetben is jelentős szerepet kapott.
A heraldikai vörös öregedése és elszíneződése
A heraldikai festészetben alkalmazott pigmentek nem mindig őrzik meg eredeti megjelenésüket. Az évszázadok során a címereslevelek, kéziratok és címerfestmények vörös mezői gyakran jelentősen megváltoztak.
Ennek két fő kémiai oka van:
-
A mínium bomlása: kénvegyületekkel reagálva sötét ólom-szulfid (PbS) képződhet, más körülmények között pedig sötétbarna ólom-dioxid (plattnerit) alakulhat ki; mindkettő a vörös felület megfeketedéséhez vezethet. Más átalakulási folyamatok során világos színű ólomvegyületek, például ólom-karbonátok is létrejöhetnek, amelyek kifehérítik a pigmentet. Hogy melyik folyamat zajlik le, az a környezeti körülményektől függ.
-
A cinóber elsötétedése: a fény, a nedvesség és bizonyos szennyezőanyagok, különösen a klórtartalmú vegyületek együttes hatására a higany-szulfid szerkezeti és kémiai átalakuláson mehet keresztül. Ennek következtében a pigment sötétebbé, akár szürkésfeketévé válhat.
A szerves vörös festékanyagok, különösen a kermesből, a bíbortetűből és a festőbuzérból nyert színezékek ezzel szemben elsősorban fény hatására veszíthetnek színerejükből. A fakulás mértéke az adott festékanyagtól, a kötőanyagtól és a környezeti körülményektől függ. A történeti vörös felületek mai megjelenését így többféle folyamat együttesen alakíthatja:
-
az ásványi vörös pigmentek elsötétedése vagy elszíneződése;
-
a szerves vörös festékanyagok kifakulása;
-
az eredetileg egységes vörös felületek színárnyalatainak megváltozása.
Módszertani szempontból ezért a történeti heraldikai emlékek vizsgálatakor nem elegendő a jelenlegi színállapot megfigyelése. A pigmentek kémiai változásainak ismerete nélkül egy eredetileg élénkvörös mező ma sötétbarnának vagy akár feketének is tűnhet.
Források
-
Clément Prinsault - Traité du blason, 1465 körül.
-
Spelman-féle rendszer (Aspilogia, 1654, posthumus kiadás)
-
Zempléni Múzeum - A Rákóczi-címer szimbolikája
-
Philipp Jakob Spener - Insignium theoria seu operis heraldici pars generalis, Frankfurt am Main, 1690.
-
Cennino Cennini - Il libro dell’arte, 15. század eleje.