Fekete (Sable)
Spelman-féle rendszer
megnevezés
Hu
Fekete
En
Sable
Fr
sable
De
schwarz
It
nero
Lat
niger
rövidítés
– fe
s., Sa – Sa.
Sa
s.
N.
par du noir plein
bolygó
Szaturnusz
Saturn
Saturne
Saturn
Saturno
Saturnus
drágakő
gyémánt
Diamond
le diamant
Diamant
Diamante
adamans
szimbólum
♄
Fekete a heraldikában
A fekete a heraldikai színek közé tartozó mázak egyike. A nemzetközi heraldikai szaknyelvben sable néven ismert. A középkori és kora újkori címerművészetben széles körben alkalmazták, különösen olyan címerképek, állatok, fegyverek és díszítőelemek ábrázolására, amelyeknél a sötét szín erőteljes kontrasztot biztosított.
A 17. századtól kezdve a feketét a fekete-fehér heraldikai ábrázolásokban függőleges és vízszintes vonalakból álló rácsozással jelölték. A korai bolygó- és színmegfeleltetési rendszerekben a feketéhez különböző bolygókat rendeltek: Clément Prinsault rendszerében a Mars (♂), a Spelman-féle rendszerben a Szaturnusz (♄) felelt meg neki.
A fekete a heraldika legstabilabb színei közé tartozik. Míg más heraldikai színek és fémek az évszázadok során jelentős kémiai változásokon mehetnek keresztül, a jó minőségű koromalapú fekete pigmentek gyakran ma is közel eredeti megjelenésükben láthatók.
Etimológia és terminológia
A heraldikai fekete elnevezése a nyugat-európai heraldikában valószínűleg a cobolyprémhez kapcsolódik.
A francia és angol sable szó eredetileg a cobolyt (Martes zibellina) jelölte, amelynek sötétbarna, legjobb változataiban csaknem fekete prémje a középkor egyik legtöbbre tartott prémfajtájának számított. A régebbi német heraldikai szaknyelvben előforduló Zobel elnevezés ugyanehhez az állatnévhez kapcsolódik.
Egyes kutatók szerint a heraldikai fekete eredetileg valóban kapcsolatban állhatott a sötét prémek pajzsokon vagy viseleteken történő alkalmazásával, bár ennek közvetlen bizonyítékai korlátozottak.
A magyar heraldikai hagyományban a fekete külön elnevezést nem kapott, azonban a régi forrásokban előfordulnak olyan kifejezések, amelyek a sötét prémekhez vagy a fekete szín különböző árnyalataihoz kapcsolhatók.
Szimbolika
A késő középkor és a kora újkor úgynevezett „hanyatló heraldikájában” a feketéhez számos jelképes jelentést kapcsoltak.
Clément Prinsault rendszerében a gyász és a gazdagság színe volt. Más szerzők a komolyság, az állhatatosság, a bölcsesség és az önfegyelem jelképeként értelmezték.
A Philipp Jakob Spener által idézett Heraldus Britannus a feketét mauro néven említi.
A későbbi európai szimbolikában a fekete gyakran a gyászhoz, a halálhoz és a mulandósághoz kapcsolódott, ugyanakkor az előkelőség és a méltóság színe is lehetett. A középkori és kora újkori főúri viseletekben a mélyfekete kelmék előállítása költségesnek számított, ezért a fekete nem kizárólag negatív jelentéstartalmakat hordozott.
Ásványi fekete pigmentek
Vas-oxid-fekete
A vas-oxid-fekete a vas(II,III)-oxidból (Fe₃O₄) álló ásványi pigment, amelynek természetes előfordulása a magnetit. A vas-oxid alapú földfestékek – elsősorban a vörös és sárga okkerek – az emberiség legrégebben használt festőanyagai közé tartoznak; az őskori fekete festékek azonban többnyire faszenet vagy mangán-oxidokat tartalmaztak.
A magnetitet finomra őrölve fedő, tömör fekete pigmentet kaptak. Kémiailag stabil, fényálló, és a legtöbb pigmenttel nem lép reakcióba. Sajátos tulajdonsága, hogy mágneses.
A középkori kéziratfestészetben és címerfestészetben a szénalapú feketék mellett ritkábban fordult elő. Mesterségesen előállított változata, a marsfekete csak a 19. században terjedt el.
Grafit
A grafit a szén kristályos ásványi módosulata (C). Puha, fémes fényű, szürkésfekete ásvány, amely papíron és pergamenen könnyen nyomot hagy.
A középkorban az előrajzokat, segédvonalakat és vázlatokat ólom- vagy ezüstvesszővel készítették. A grafit rajzeszközként csak a 16. század második felétől terjedt el, miután az angliai Borrowdale-ben a 16. század közepén feltárták a tiszta grafit lelőhelyét; ebből fejlődött ki később a grafitceruza.
Festékként a koromnál szürkébb, fényesebb árnyalatot ad, ezért a heraldikai fekete mezők festésére kevésbé volt alkalmas. A címerek előrajzain és vázlatain azonban gyakran megjelenik, és a mai címerrajzolásban is az egyik alapvető eszköz.
Mangán-oxid-fekete
A mangán-dioxid (MnO₂) természetes ásványa a piroluzit. A vas-oxidok mellett az őskori barlangfestészet egyik legfontosabb fekete pigmentje volt.
A középkori festészetben ritkán fordult elő, inkább a kerámia- és üvegművességben, barna és fekete mázak készítéséhez használták.
Szénalapú fekete pigmentek
Koromfekete
A heraldikai festészet legfontosabb fekete pigmentje a koromfekete volt.
Előállításához gyantás fát, kátrányt, növényi olajokat, gyantákat vagy más szerves anyagokat égettek el korlátozott levegőellátás mellett. Az így keletkező finom koromszemcséket összegyűjtötték, majd különböző kötőanyagokkal keverték össze.
Különösen nagyra becsülték a lámpakoromból és kanóckoromból készült festékeket, amelyek rendkívül finom szemcseméretük révén mély, egyenletes fekete színt adtak. A különféle koromfajták tulajdonságai eltértek, és a festők a kívánt hatás szerint választottak közülük.
Kémiai szempontból a koromfekete nagyrészt elemi szénből (C) áll, ami kivételes stabilitást biztosít számára; az alapanyagtól és az előállítás módjától függően kis mennyiségű szerves maradékot és szennyeződést is tartalmazhat.
Csontfekete
A csontfekete állati csontok levegőtől elzárt környezetben történő hevítésével készült.
A pigment nemcsak szenet (C), hanem jelentős mennyiségű kalcium-foszfátot (főként hidroxiapatitot, Ca₅(PO₄)₃OH) is tartalmazott, ezért árnyalata gyakran enyhén barnásabb vagy melegebb tónusú volt a tiszta koromfeketeénél.
Az állati eredetű feketéket már az ókorban ismerték: idősebb Plinius szerint Apellész égetett elefántcsontból készített fekete festéket. A középkori kéziratfestészetben használatuk csak szórványosan mutatható ki, szélesebb körben a kora újkortól terjedtek el.
Szőlővesszőfekete
A szőlővesszőfekete elszenesített szőlővesszőkből készült, fő összetevője szintén elemi szén (C). Előállítását Cennino Cennini is leírja a 15. század eleji festészeti kézikönyvében.
A szőlőből nyert fekete pigmenteket már az ókorban ismerték. Idősebb Plinius szerint Polygnótosz és Mikón athéni festők szőlőtörkölyből készítettek fekete festéket.
A pigment általában valamivel lágyabb, melegebb tónusú feketét adott, mint a lámpakorom.
Fekete tinták
Vasgubacsos tinta
A középkori és kora újkori európai oklevelek, címereslevelek és kéziratok szövegét túlnyomórészt vasgubacsos tintával írták, bár a koromalapú tinták használata sem szűnt meg teljesen. A tintát tölgygubacsból kivont csersavak és gallussav, vas(II)-szulfát (zöld gálic, FeSO₄), valamint kötőanyagként gumiarábikum keverékéből készítették.
Frissen felvive a recepttől függően szürkés, kékes vagy ibolyás árnyalatú, majd a levegő oxigénjének hatására, a vas-gallát-komplex kialakulásával mélyfeketévé sötétedik. A koromalapú tintával szemben nem a felületen marad, hanem kémiailag kötődik a hordozóhoz, ezért nehezen törölhető; ez tette az oklevelek általános írótintájává.
A címerábrázolásokon a kontúrok, a rajzolat és a kisebb fekete részletek vasgubacsos vagy koromalapú tintával egyaránt készülhettek, a nagyobb fekete mezőket és címerképeket viszont jellemzően kötőanyaggal kevert fekete pigmenttel, például koromfeketével festették. A vasgubacsos tinta savas és vastartalmú összetétele miatt hosszú távon károsíthatja a hordozót, ahogy azt az öregedésről szóló rész részletezi.
A heraldikai fekete öregedése és értelmezése
A fekete pigmentek többsége a heraldikai festészet legstabilabb színezőanyagai közé tartozik. A koromalapú pigmentek évszázadok múltán is gyakran megőrzik eredeti színüket, bár egyes esetekben enyhe barnulás vagy szürkülés előfordulhat.
A történeti heraldikai kutatás szempontjából ugyanakkor különösen fontos, hogy nem minden ma feketének látszó felület volt eredetileg fekete.
A valódi ezüsttel festett vagy ezüstfüsttel bevont részek az évszázadok során elsötétedhetnek: az ezüst a levegő kéntartalmú vegyületeivel reagálva sötét színű ezüst-szulfidot (Ag₂S) képez, és csaknem feketévé válhat. Emiatt számos régi címereslevél, zászló és heraldikai ábrázolás első pillantásra sötét vagy fekete elemeket mutat, amelyek valójában eredetileg ezüstként készültek.
Ez a jelenség több történeti rekonstrukciónál félreértésekhez vezetett. A heraldikusnak ezért mindig figyelembe kell vennie az alkalmazott pigmentek és fémek anyagkémiai változásait, mielőtt egy feketének látszó mezőt valóban feketének határozna meg.
A fekete esetében az öregedés jellemzően nem a színt, hanem a festékréteget és a hordozóanyagot érinti. A korom nehezen nedvesíthető, ezért ha a festő kevés kötőanyagot használt, a fekete réteg idővel porlódhat, leperghet vagy ledörzsölődhet, miközben színe változatlan marad.
Különösen veszélyeztetettek azok a címerábrázolások, amelyeken a kontúrokat vagy a kisebb fekete részleteket vasgubacsos tintával rajzolták meg. A tinta savtartalma (savas hidrolízis) és vas(II)-ionjai (az általuk katalizált oxidáció) – különösen nedves környezetben – idővel megtámadják a pergament vagy a papírt: a fekete vonalak alatt a hordozó megbarnul, törékennyé válik, berepedezik, súlyos esetben ki is hullik. Ilyenkor nem a szín változik meg, hanem maga a címerábra sérül: a fekete kontúr vagy részlet helyén repedés vagy lyuk keletkezhet. Hasonló hordozókárosodást – eltérő kémiai folyamat révén – a rézalapú zöld pigmentek is okozhatnak.
Módszertani szempontból a fekete sajátos helyet foglal el a heraldikai színek között. Míg más színeknél gyakran azt kell vizsgálni, hogyan változott meg az eredeti árnyalat az évszázadok során, a fekete esetében sokszor éppen az ellenkező kérdés merül fel: vajon a ma feketének látszó felület eredetileg is fekete volt-e, vagy egy időközben elsötétedett heraldikai fém, elsősorban ezüst maradványát látjuk.
Források
-
Clément Prinsault - Traité du blason, 1465 körül.
-
Spelman-féle rendszer (Aspilogia, 1654, posthumus kiadás)
-
Philipp Jakob Spener - Insignium theoria seu operis heraldici pars generalis, Frankfurt am Main, 1690.
-
Idősebb Plinius - Naturalis historia, XXXV. könyv.
-
Cennino Cennini - Il libro dell’arte, 15. század eleje.