Heraldikai kék
Heraldikai kék jelölése

Kék (Azure)

Spelman-féle rendszer

megnevezés

Hu

Kék

En

Azure/Blue

Fr

azur

De

blau

It

azzurro

Lat

cæruleus

rövidítés

– ké

b. – Az., bl.

Az

b.

A.

C.

bolygó

Jupiter

Jupiter

Jupiter

Jupiter

Giove

Iuppiter

drágakő

zafír

Sapphire

le saphir

Saphir

Zaffiro

Sapphyrum

szimbólum

♃

Kék a heraldikában

A kék a heraldikai színek közé tartozó mázak egyike. A nemzetközi heraldikai szaknyelvben az azúr (francia: azur, angol: azure) elnevezés használatos.

A magyar heraldikában a kék különösen gyakori színnek számít: számos fennmaradt címereslevélben és címerábrázolásban találkozhatunk vele, mind a pajzsmezők, mind a címerképek színezésében. A latin nyelvű címerleírásokban gyakran előfordul az égszínkék (coelestini coloris) megjelölés, ritkábban a sötétebb tengerkék (coerulei) is; ezek a megnevezések azonban nem tekinthetők minden korban azonos jelentésű, egységes színneveknek. A világos kék erős kontrasztot biztosít az arany, ezüst és vörös címerábrák számára.

A heraldikai festészetben a kék árnyékolására rendszerint sötétebb kék tónusokat alkalmaztak, míg a kiemeléseket világosabb kék vagy fehéres festékkel alakították ki. Ez a térhatás érzékeltetését szolgálta: a máz attól még azúr maradt, hogy a festő többféle tónusban ábrázolta.

A 17. századtól kezdve a kéket a fekete-fehér heraldikai ábrázolásokban vízszintes vonalkázással jelölték.

A korai bolygó- és színmegfeleltetési rendszerek különböző bolygót rendeltek hozzá: Clément Prinsault rendszerében a Vénusz (♀), a Spelman-féle rendszerben a Jupiter (♃) felelt meg neki.

Tartalomjegyzék

Etimológia és terminológia

A kék heraldikai neve, az azúr (francia: azur, angol: azure) a perzsa lāžvard (لاژورد) szóból származik, amely a lazúrkövet, illetve az abból nyert kék színt jelölte. A hagyomány a szót a közép-ázsiai lazúrkő-lelőhelyek egyikének nevével is kapcsolatba hozza, ez azonban nem bizonyos.

A szó arab és mediterrán közvetítéssel került a középkori latinba, majd az ófrancia nyelvbe, ahol már a kialakuló heraldikai szaknyelv részeként használták.

Az 1066-os normann hódítást követően Angliában sajátos nyelvi kettősség alakult ki: a heroldok és a francia nyelvű nemesség a hivatalos blazonnyelvben az azure elnevezést használta, míg a köznyelvben az angol blue szó maradt használatban.

Szimbolika

A késő középkor és a kora újkor úgynevezett „hanyatló heraldikájában” a kékhez számos jelképes jelentést kapcsoltak.

Clément Prinsault rendszerében a kék a dicséret (louange), a szépség (beaulté) és az emelkedettség (haultesse) jelképe volt; drágaköve nála a zafír.

Alonso López de Haro 1622-ben megjelent heraldikai munkájában a színt az égbolttal és a tiszta levegővel hozta kapcsolatba.

A Philipp Jakob Spener által idézett Heraldus Britannus a kéket az antik eredetű veneto elnevezéssel illette.

A későbbi heraldikai irodalomban a kékhez gyakran a hűség, az állhatatosság, az igazságosság és a becsület fogalmát is társították.

Ásványi kék pigmentek

Ultramarin

A legbécsesebb kék pigment az ultramarin volt, amelyet a lazúrkőből (lapis lazuli) állítottak elő. A lazúrkő több ásványból álló kőzet, kék színét elsősorban a lazurit adja. A nyersanyag fő forrása az afganisztáni Badahsán tartomány volt, ahonnan évszázadokon át exportálták Európába.

Nevét a latin ultra marinum („tengeren túli”) kifejezésről kapta. Rendkívül magas ára miatt elsősorban a legelőkelőbb kéziratok, címereslevelek és festmények készítésénél alkalmazták.

A pigment előállítása bonyolult tisztítási eljárást igényelt: a lazúrkövet porrá törték, majd több lépésben választották el a kék színanyagot a kőzet többi alkotórészétől; a tisztítás döntő volt a pigment minőségében. A folyamat legismertebb leírását Cennino Cennini őrizte meg a 15. század elején írt Il libro dell’arte című munkájában.

Az ultramarin értéke időnként a nemesfémekével vetekedett, ezért használatát a megrendelők gyakran külön kikötötték. Egyes források szerint előfordult, hogy sérült vagy használaton kívüli kéziratok festékrétegéből megpróbálták visszanyerni a pigmentet, mivel újrafelhasználása gazdaságilag is indokolható volt.

Azurit

A középkori és kora újkori festészetben az ultramarin mellett széles körben alkalmazták az azuritot, amely bázikus réz-karbonátból álló ásványi pigment.

Az ultramarinnál általában olcsóbb volt, és Európa számos rézérc-lelőhelyéről beszerezhetőnek bizonyult. A festők rendszerint finomra őrölték, majd ülepítéssel tisztították. A szemcseméret a színt is befolyásolta: a durvább szemcsék mélyebb, a finomabbak világosabb kék árnyalatot adtak.

Smalt és kobalttartalmú pigmentek

A kora újkor festői kobalttartalmú üvegpigmenteket is alkalmaztak. Ezek közül a legismertebb a smalt volt, amelyet kobalttal kékre színezett káliumüveg finomra őrölt porából készítettek; összetétele a nyersanyagoktól függően változott. Európában a 15–16. század fordulójától ismert, a 16–17. században széles körben elterjedt.

A modern értelemben vett kobaltkéket, a kobalt-aluminátot Louis Jacques Thénard francia vegyész állította elő 1802-ben. Ez már nem üvegőrlemény, hanem önálló kobaltvegyület, ezért a középkori heraldikai festészetben még nem fordulhatott elő.

Szerves kék festékek

Növényi eredetű

Festő csülleng és indigó

Európában a kék növényi festékanyagot sokáig elsősorban a festő csüllengből (Isatis tinctoria) nyerték, miközben az Indiából és más trópusi területekről importált indigó kereskedelme egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A kettő használata hosszú ideig párhuzamos volt.

E festékek színanyaga az indigotin volt, amelyet elsősorban textíliák színezésére használtak. Bár a kéziratfestészetben és a díszítőművészetben is előfordultak, a heraldikai festészetben kisebb szerepet játszottak, mint az ultramarin és az azurit. Az indigó színezőereje erős, fényállósága azonban a festékkeveréktől függ: különösen fehér pigmenttel keverve hajlamos a kifakulásra.

A heraldikai kék öregedése és elszíneződése

A történeti heraldikai ábrázolások kék mezői az évszázadok során jelentős színváltozásokon mehettek keresztül.

Ennek egyik lehetséges oka az azurit kémiai átalakulása, amelynek során a pigment zöldes vagy sötét színű vegyületekké alakulhat:

  • Az azurit zöldülése: nedvesség és kedvezőtlen kémiai környezet hatására az azurit zöld rézvegyületekké alakulhat: malachittá, kloridionok jelenlétében pedig réz-hidroxi-kloridokká, például atacamittá és paratacamittá. Ennek következtében az eredetileg kék felület zöldes árnyalatot vehet fel.

  • Az azurit sötétedése: bizonyos kémiai körülmények között fekete rézvegyületek, például réz-oxid (tenorit) vagy kéntartalmú szennyeződések jelenlétében réz-szulfid is képződhet. Az átalakulás nem általános jelenség, hanem a pigmentet körülvevő anyagok és a környezeti hatások függvénye; a kék rétegben látható sötét szemcsék ugyanakkor eredeti ásványi szennyeződések is lehetnek.

A szerves eredetű kék festékek ezzel szemben inkább kifakulásra hajlamosak: az indigó különösen fehér pigmenttel keverve veszíthet színintenzitásából, ezért a történeti forrásokon gyakran halványabbnak látszik eredeti állapotánál.

Módszertani szempontból ez különös jelentőséggel bír a heraldikai kutatásban. Egy ma zöldes, szürkés vagy fekete árnyalatú mező eredetileg akár azúrkék is lehetett. A történeti színek meghatározásakor ezért nem elegendő a jelenlegi színlátványra támaszkodni: a felhasznált pigmentek és azok öregedési folyamatai is számítanak.

Források

  • Cennino Cennini - Il libro dell’arte, 15. század eleje.

  • Clément Prinsault - Traité du blason, 1465 körül.

  • Alonso López de Haro - Nobiliario genealógico de los reyes y títulos de España, Madrid, 1622.

  • Spelman-féle rendszer (Aspilogia, 1654, posthumus kiadás)

  • Philipp Jakob Spener - Insignium theoria seu operis heraldici pars generalis, Frankfurt am Main, 1690.