Arany (Or)
Spelman-féle rendszer
megnevezés
Hu
arany
En
Or
Fr
Or
De
gold/gelb
It
oro/giallo
Lat
aurum
rövidítés
– ar
o., or
O
g.
G.
A
bolygó
Nap
Sun
le soleil
Sonne
Sole
sol
drágakő
Topáz
Topaz
le topaze
Topas
Topazio
Topazius
szimbólum
☉
Arany a heraldikában
Az arany a heraldikai fémek közé tartozó színezék. A heraldikában nem a sárga szín egyik változatának, hanem az ezüsttel együtt önálló kategóriát alkotó fémnek tekintik. Már az élő heraldika korában is az egyik legelőkelőbb heraldikai fém volt, amelyet kiváltságként vagy kitüntetésként gyakran adományoztak címerjavítás (címerbővítés) alkalmával.
A korai címeresleveleken és heraldikai festményeken az arany megjelenítésére valódi aranyfüstöt vagy aranyport használtak. Az egyszerűbb kivitelű ábrázolásokon azonban a nemesfémet gyakran sárga festékek helyettesítették.
A heraldikai festészetben az arany felületeit barnás, vöröses vagy narancsos árnyalatokkal modellezték, hogy érzékeltessék a fém csillogását és térbeliségét.
A 17. századtól kezdve az aranyat a fekete-fehér heraldikai ábrázolásokban pontozott felülettel jelölték. A korai bolygószimbólum-rendszerekben a Nap (☉) felelt meg neki.
Etimológia és terminológia
A magyar arany szó
A magyar arany szó ősmagyar kori iráni jövevényszó, rokona például az avesztai zaranya- („arany”). Az iráni alak a „sárga, zöld, fénylő” jelentésű indoeurópai *ǵʰelh₃- tőre vezethető vissza. Ugyanerre a tőre – de külön, germán ágon – megy vissza az angol gold és a német Gold szó is.
A régi magyar nyelvben a tiszta nemesfémet gyakran sáraranynak nevezték, amely írott forrásokban már a 16. század elején előfordul. A szó sár előtagja a „sárga” jelentésű régi sár szó, amelyből a sárga színnév is képződött.
Az angol és francia Or
Az arany francia és angol heraldikai elnevezése (Or) a latin aurum („arany”) szóból származik.
Az arany fogalmát több európai nyelvben is a sárga színre utaló jelzővel pontosították:
-
Latin: aurum fulvum („sárga” vagy „ragyogó arany”)
-
Olasz: oro giallo
-
Francia: or jaune
A heraldikai szaknyelvben az Or kifejezés a valódi aranyat és annak heraldikai megfelelőjét egyaránt jelöli.
Szimbolika
A késő középkor és a kora újkor úgynevezett „hanyatló heraldikájában” az aranyhoz számos elvont jelentéstartalmat kapcsoltak.
Clément Prinsault rendszerében az arany négy erényt jelképezett: a nemességet (noblesse), a jóindulatot (bon vouloir), a vigaszt (reconfort) és az emelkedettséget (haultesse).
A Philipp Jakob Spener által említett Heraldus Britannus az aranyra a cytrine (citrinsárga) elnevezést használta. A kifejezés az alkímiai hagyományhoz is kapcsolható, ahol a sárgítás vagy citrinálás (citrinitas) a nemesedés és tökéletesedés egyik szakaszát jelképezte.
Egyes középkori misztikus szerzők, köztük Johannes Tauler, a sárga színt az emberi értelem tisztaságával és a spirituális megvilágosodással kapcsolták össze.
A későbbi heraldikai irodalomban az aranyat gyakran a gazdagság, a nagylelkűség, a dicsőség, a hatalom és a kiválóság szimbólumának tekintették.
Fémes arany a heraldikai festészetben
Aranyfüst és aranypor
A legelőkelőbb heraldikai alkotásokon az aranyat valódi nemesfémmel jelenítették meg. Az aranyművesek rendkívül vékony lapokká kalapálták az aranyat, amelyet aranyfüstként vittek fel a pergamenre vagy más hordozóra.
Az aranyfüst különleges előnye volt, hogy a fényt visszaverve valódi fémes csillogást biztosított, amelyet festékkel csak korlátozottan lehetett utánozni.
Finomabb részletek kidolgozásához porított valódi aranyat is alkalmaztak. A gumiarábikummal kevert, ecsettel felvihető aranyfestéket – amelyet hagyományosan kagylóhéjban tároltak – kagylóaranynak (shell gold) nevezik.
Az arany rendkívüli értéke miatt használata elsősorban uralkodói oklevelekben, díszes címereslevelekben, reprezentatív címerkönyvekben és liturgikus kéziratokban volt jellemző.
Mozaikarany
A mozaikarany (ón-diszulfid, SnS₂) aranyszínű, fémes csillogású, mesterségesen előállított pigment, amelyet a középkori források aurum musivum néven ismertek. Cennino Cennini porporina néven írja le előállítását ónból, higanyból, kénből és szalmiákból. A valódi aranynál jóval olcsóbb volt, ezért kéziratokban és címerfestésben is aranypótlóként alkalmazták.
Sárgára lakkozott ónfüst
A középkori festők az aranyat úgy is utánozták, hogy ón- vagy ezüstfüstöt sárgára színezett lakkal vontak be. Theophilus Presbyter 12. századi kézikönyve, a De diversis artibus leírja az ónlemez sáfránnyal színezett lakkal történő „aranyozását”. Ha a lakk megbarnul vagy lekopik, a felület ma ezüstösnek, szürkének vagy barnásnak látszhat.
Ásványi sárga pigmentek
Auripigment
Az auripigment (arzén-triszulfid, As₂S₃) az ókortól kezdve ismert ragyogó sárga pigment volt. A görögök arsenikon néven ismerték, az idősebb Plinius pedig auripigmentum néven említette.
Aranysárga színe miatt a középkori festészet egyik legfontosabb aranypótló anyagává vált. Bár valódi fémes csillogással nem rendelkezett, fényes sárga árnyalata alkalmassá tette az arany jelképes helyettesítésére. Arzéntartalma miatt erősen mérgező, és réz-, illetve ólomtartalmú pigmentekkel keverve elszíneződhet.
Ólom-ón sárga
Az ólom-ón sárga (ólom-ón-oxid) a 13. századtól a 18. század elejéig az európai festészet egyik legfontosabb világos sárga pigmentje volt. Az itáliai források giallorino néven említik. A 18. században szinte teljesen feledésbe merült, és csak a 20. századi festékvizsgálatok azonosították újra.
Sárga okker
A sárga okker vas-oxid-hidroxidot tartalmazó földfesték, az egyik legrégebben használt pigment. Olcsó, tartós és fényálló, árnyalata azonban tompább, földesebb, ezért az arany ragyogását kevéssé adta vissza. Főként egyszerűbb munkákon és az aranyfelületek árnyékolására használták.
Növényi sárga festékek
A középkorban és a kora újkorban számos növényi eredetű festékanyagot is alkalmaztak az arany vagy a sárga szín megjelenítésére.
Jóféle sáfrány
A jóféle sáfrány (Crocus sativus) a legértékesebb növényi sárga festékanyagok közé tartozott. A színezőanyagot a virág bibéiből nyerték ki. Bár előállítása rendkívül munkaigényes volt, intenzív és tiszta sárga színt adott. Kéziratfestésben gyakran ón- vagy ezüstfüstre vitt áttetsző lazúrként utánozták vele az aranyat, fényre azonban érzékeny, és könnyen kifakul.
Sáfrányos szeklice
A sáfrányos szeklice (Carthamus tinctorius), más néven vadsáfrány, sárga és vörös festékanyagokat egyaránt tartalmazott. A vízben oldódó sárga festékanyagot könnyű volt kinyerni, de kevéssé volt fényálló; a növény értékét elsősorban a vörös karthamin adta.
Festő rezeda
A festő rezeda (Reseda luteola) az egyik legtartósabb és legfényállóbb sárga növényi festékforrásnak számított.
Festő rekettye
A festő rekettye (Genista tinctoria) elsősorban textíliák festésére szolgált, de más sárga festékekhez hasonlóan alkalmas volt aranysárga árnyalatok előállítására is.
Későbbi sárga pigmentek
Krómsárga
Az ólom-kromát alapú krómsárgát a 19. század elején kezdték gyártani, és élénk színe miatt gyorsan elterjedt. Hátránya, hogy fény hatására idővel barnás árnyalatúvá sötétedhet.
Kadmiumsárga
A kadmium-szulfid alapú kadmiumsárga az 1840-es évektől vált kereskedelmi forgalomban elérhetővé. Fényálló és jól fedő pigment, a 20. században az egyik legfontosabb sárga festék lett.
A heraldikai arany öregedése és értelmezése
A történeti heraldikai ábrázolások arany felületei az évszázadok során jelentős változásokon mehettek keresztül.
A valódi arany kémiailag rendkívül stabil, ezért maga a nemesfém általában nem korrodálódik. A látható elszíneződések többsége nem az aranyból, hanem a kötőanyagok, alapozórétegek vagy a felületre rakódott szennyeződések öregedéséből ered.
Ha az aranyfüst megsérül vagy elvékonyodik, az alatta lévő, gyakran vöröses vagy barnás alapozóréteg (bólusz) vagy a megbarnult ragasztóanyag válik láthatóvá, ezért a felület foltosnak vagy sötétebbnek tűnhet. Mechanikai hatásokra az aranyréteg részben vagy teljesen le is kophat.
Az arany helyettesítésére alkalmazott sárga pigmentek ezzel szemben gyakran kifakulnak vagy elszíneződnek. Emiatt egy eredetileg aranyként értelmezett felület ma tompa sárgának, barnásnak vagy szürkésnek tűnhet.
Módszertani szempontból ez különös jelentőséggel bír a heraldikai kutatásban. Egy ma barnás vagy fakó sárga mező eredetileg valódi aranyozással is készülhetett, ezért a történeti színek és fémek meghatározásakor figyelembe kell venni az alkalmazott anyagok öregedési folyamatait.
Források
-
Clément Prinsault - Traité du blason, 1465 körül.
-
Spelman-féle rendszer (Aspilogia, 1654, posthumus kiadás)
-
Philipp Jakob Spener - Insignium theoria seu operis heraldici pars generalis, Frankfurt am Main, 1690.
-
Idősebb Plinius - Naturalis historia, XXXIII. könyv.
-
Theophilus Presbyter - De diversis artibus, 12. század.
-
Cennino Cennini - Il libro dell’arte, 15. század eleje.
-
Zaicz Gábor (főszerk.) - Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2006.