Bíbor (Purpure)
Spelman-féle rendszer
megnevezés
Hu
Bíbor
En
Purpure
Fr
pourpre
De
purpur
It
porpora
Lat
purpureus
rövidítés
– bi
p., purp. – Purp., pu.
P
bolygó
Merkúr
Mercury
Mercure
Merkur
Mercurio
Mercurius
drágakő
ametiszt
Amethyst
l'améthyste
Amethyst
Ametista
Amethystus
szimbólum
☿
Bíbor a heraldikában
A bíbor (purpure) a kiegészítő heraldikai színek közé tartozó máz. A modern heraldikában rendszerint vöröseslila vagy ibolyaszín árnyalatként ábrázolják, történeti jelentése és megjelenése azonban jóval összetettebb ennél. A középkori heraldikai források egy része nem tett egyértelmű különbséget a bíbor és a vörös között, mások pedig barnás vagy szürkésbarna árnyalatként írták le.
A bíbor a hagyományos heraldikai színek közül mindig a ritkábbak közé tartozott. A pajzsmezőkön viszonylag kevésbé fordult elő, ugyanakkor gyakran alkalmazták címerpalástok, címersátrak, koronabélések és egyéb rangjelző elemek színezésére.
A 17. századtól kezdve a bíbort a fekete-fehér heraldikai ábrázolásokban – a zöld vonalkázásával ellentétes irányban – a néző felől a jobb felső saroktól a bal alsó sarok felé futó átlós vonalkázással jelölték (heraldikailag a bal felső saroktól a jobb alsó felé).
Etimológia és terminológia
A bíbor elnevezése a latin purpura szóból ered, amely egyszerre jelentette a bíborcsigát, a belőle előállított festéket és a bíborszínű kelmét. A szó a görög porphyra kifejezésre vezethető vissza.
A középkori francia heraldikában a mai purpure elődje sokáig a bis volt, amely inkább szürkésbarna árnyalatot jelölt. A 13. század második felétől fokozatosan a purpure vált általánossá, amely végül kiszorította a korábbi elnevezéseket.
A heraldikai bíbor történetének egyik sajátossága, hogy a szín jelentése az évszázadok során jelentősen változott. A középkori források gyakran barnás, vörösesbarna vagy szürkés árnyalatként említik, míg a későbbi heraldikai irodalom már egyre inkább a vörös és a kék közötti átmenetként értelmezte.
Szimbolika
A késő középkor és a kora újkor úgynevezett „hanyatló heraldikájában” a bíborhoz számos jelképes jelentést kapcsoltak.
Clément Prinsault rendszerében a bíbor a bőkezűség (largesse), a bőség (habondance) és a bölcsesség (sagesse) jelképe volt; bolygója nála a Jupiter, drágaköve a balaszrubin. Mivel a bíbort összetett színnek tekintette, nem sorolta a legegyszerűbb heraldikai alapszínek közé.
A Philipp Jakob Spener által idézett Heraldus Britannus nevű középkori herold a színt oiscy néven említette. A későbbi heraldikai színszimbolikai rendszerekben a bíborhoz gyakran az ametiszt drágakövet kapcsolták.
A bíbor évszázadokon át a méltóság, a hatalom és az uralkodói kiváltság egyik jelképe maradt, részben az előállításához szükséges rendkívül költséges festék miatt.
A Spelman-féle színmegfeleltetési rendszerben a bíborhoz a Merkúr bolygót (☿) társították. A Merkúr a változékonyság, az átmenet és az ellentétek közvetítője volt, ami jól megfelelt a bíbor kettős természetének, amelyet a források hol vöröses, hol kékes árnyalatként írtak le.
A heraldikai bíbor árnyalatának változása
A heraldikai bíbor sajátos helyet foglal el a címertan történetében, mivel a szín pontos árnyalata soha nem volt teljesen egységes.
A 15. század előtti források gyakran barnás vagy szürkésbarna tónusban írják le. Később, részben az antik bíborral való azonosítás hatására, egyre inkább vöröseslila, majd ibolyaszín árnyalatként jelent meg. Az átalakulás azonban nem volt egyenes vonalú: a régebbi és az újabb értelmezések hosszú ideig párhuzamosan éltek.
Virgil Solis 1555-ben megjelent heraldikai művében a latin purpureus német megfelelőjeként még a braun („barna”) szót adta meg. Charles Segoing 1660-ban már a vörös és a kék közötti átmenetként írta le.
A modern heraldikai gyakorlatban a bíbort rendszerint vöröseslila vagy ibolyaszín árnyalatban jelenítik meg, de a különböző nemzeti heraldikai hagyományok között ma is jelentős eltérések figyelhetők meg.
Előfordulása a címerekben
Pajzsmezőként vagy címerképként a bíbor a középkorban kifejezetten ritka volt. Az egyik legismertebb példa León királyság címere, amelynek ezüst mezőben ágaskodó, arany koronás oroszlánját a későbbi címerleírások bíbor színűként határozzák meg; a történeti ábrázolásokon azonban a bíbor és a vörös közötti különbség nem mindig egyértelmű.
Gyakoribb a címer külső díszeinél: a címersátrak és címerpalástok, valamint a rangkoronák bélése sokszor bíbor. A német heraldikai szaknyelvben a címersátor egyik elnevezése a Purpurbaldachin volt.
A magyar heraldikában a pajzson belül ritka. A szakirodalom többek között az Apor, a Csekonics, a Joseph, a Török és a boosfalvi Horváth család egyes címeralkotásainál említi használatát. Annál gyakoribb a 17. századi címereslevelek festett címerképének hátterében: a nagy számban, egységes mintára készült armálisokon a címert körülvevő, szőnyegszerű, gyakran aranymintás bíbor alap szinte állandó elem volt. Ez a háttér azonban díszítés, nem a címer része; heraldikai szempontból azok az esetek érdekesek, ahol a bíbor magán a pajzson jelenik meg.
Állati eredetű bíbor festékek
Türoszi bíbor
Az ókor leghíresebb bíborfestékét különböző tengeri csigafajokból nyerték ki, elsősorban a tüskés bíborcsigából (Bolinus brandaris, korábbi nevén Murex brandaris) és a közönséges bíborcsigából (Hexaplex trunculus).
A festék fő színanyaga a 6,6′-dibróm-indigó (C₁₆H₈Br₂N₂O₂), az indigó brómtartalmú rokona; a közönséges bíborcsiga festékében azonban más indigószármazékok, köztük maga az indigó is jelentős szerepet kapnak, ezért az árnyalata kékesebb lehet. A csigák mirigyváladéka eredetileg színtelen előanyagokat tartalmaz, a jellegzetes színt a festés során, levegő és fény hatására nyeri el.
A festék előállítása rendkívül munkaigényes volt. Több ezer csigára volt szükség kis mennyiségű festék előállításához, ezért a bíbor az ókori világ egyik legdrágább luxuscikkének számított.
A föníciai Türosz városa különösen híressé vált bíborfestő műhelyeiről. A római korban a legértékesebb bíborfajták használatát törvények szabályozták, és egyes árnyalatokat kizárólag a császári udvar számára tartottak fenn.
A festék egyik legfontosabb tulajdonsága rendkívüli színtartóssága volt. A megfelelően festett kelmék hosszú használat és ismételt mosás után is megőrizték színüket.
A türoszi bíbor elsősorban textilfesték volt, a középkori címerfestésben gyakorlatilag nem használták. A bizánci császári udvarhoz kötődő, szabályozott bíborfestés Konstantinápoly 1453-as eleste után megszűnt; a csigafesték készítésének ismerete azonban nem tűnt el teljesen, csak jelentőségét vesztette.
Kermes és bíbortetű
A türoszi bíbor eltűnése után az uralkodói és egyházi öltözékek festéséhez kermestetűből, majd a 16. századtól amerikai bíbortetűből nyert vörös festékeket alkalmaztak. Ezek részletes leírása a vörös színnél található.
1464-ben II. Pál pápa elrendelte, hogy a bíborosok öltözékét kermesszel festék skárlátvörösre. A korabeli szóhasználat ezt a vöröset továbbra is bíbornak nevezte: ekkorra a „bíbor” szó már nem feltétlenül egy konkrét festéket vagy árnyalatot, hanem inkább egy rangjelző színt jelentett.
Növényi eredetű bíbor festékek
Folium
A folium a középkori könyvfestészet egyik fontos növényi eredetű színezőanyaga volt, amellyel a rózsaszíntől a bíboron át a kékesliláig sokféle árnyalatot elő lehetett állítani. A Földközi-tenger vidékén honos festőkroton (Chrozophora tinctoria) terméséből nyerték: a termés nedvét vászondarabokba itatták és beszárították, festéskor pedig ezekből áztatták ki a színt.
Színe a kémhatástól függ: savas közegben vöröses, semlegesben bíbor, lúgosban kékes árnyalatú. A középkori receptek ezért a kívánt árnyalatot mésszel vagy vizelettel állították be. Fényérzékeny festék, idővel jelentősen kifakul.
Orseille
Az orseille-t sziklákon élő zuzmókból, elsősorban Roccella fajokból állították elő ammóniás erjesztéssel, régen erjesztett vizelet segítségével. Színanyagai az orceinek. Firenzében a 14. századtól jelentős festőipar épült rá, és főként textilfestésre, a türoszi bíbor olcsó helyettesítőjeként használták. Könyvfestésben is előfordult, de a foliumhoz hasonlóan fényre gyorsan halványul.
Kevert és későbbi bíbor festékek
Kevert bíbor (kék és vörös pigmentek)
A címerkönyvekben és az oklevelek címerfestésében a bíbort gyakran nem egyetlen festékkel, hanem kék és vörös keverékével vagy egymásra rétegezésével állították elő: azuritot vagy ultramarint kevertek vörös lakkfestékkel (kermes, festőbuzér), ritkábban cinóberrel. Az aránytól és az anyagoktól függően a barnás vöröstől a kékes ibolyáig sokféle árnyalat jöhetett létre, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy a heraldikai bíbornak nem alakult ki egységes színe.
Cassius-féle aranybíbor
A 17. század második felében leírt, Andreas Cassius orvosról elnevezett pigment hidratált ón-oxidon megkötött, rendkívül finom eloszlású (kolloid) aranyból (Au) áll. Tartós, de drága festék volt, ezért elsősorban üveg-, zománc- és porcelánfestésre használták.
Kobaltibolya és mangánibolya
A 19. század második felében jelentek meg azok a tartós, fényálló, mesterségesen előállított ibolya pigmentek, amelyek a festészetben is megbízhatóan alkalmazhatók voltak: a kobaltibolya (1859; változattól függően kobalt-foszfát vagy kobalt-arzenát) és a mangánibolya (ammónium-mangán-difoszfát, NH₄MnP₂O₇, 1868).
A heraldikai bíbor öregedése és értelmezése
A bíbor történeti ábrázolásainak értelmezését különösen megnehezíti, hogy nemcsak a pigmentek változhatnak meg az évszázadok során, hanem maga a szín fogalma is jelentős átalakuláson ment keresztül.
Egy középkori purpure mező eredetileg lehetett barnás, vörösesbarna vagy szürkés árnyalatú, míg ugyanennek a színnek a modern rekonstrukciói rendszerint vöröseslila vagy ibolyaszín formában jelennek meg.
A pigmentek változása tovább növeli a bizonytalanságot. A folium és az orseille fényre gyorsan halványul, a kevert bíborokból pedig a fényérzékeny vörös lakk fakulhat ki, így az eredetileg vöröses ibolya mező kékes vagy szürkés hatásúvá válhat. A kötőanyag sárgulása és a hordozó barnulása a barnás tónusokat erősítheti. Egy középkori kézirat ma barnásnak látszó bíbor mezeje ezért nem feltétlenül az eredeti árnyalatot mutatja.
Emiatt a heraldikai bíbor esetében a történeti források értelmezésénél nem elegendő csupán a pigmentek kémiai öregedését figyelembe venni. Legalább ilyen fontos annak ismerete, hogy a bíbor jelentése és vizuális megjelenése a heraldika története során többször is jelentősen megváltozott.
Források
-
Clément Prinsault - Traité du blason, 1465 körül.
-
Spelman-féle rendszer (Aspilogia, 1654, posthumus kiadás)
-
Philipp Jakob Spener - Insignium theoria seu operis heraldici pars generalis, Frankfurt am Main, 1690.
-
Idősebb Plinius - Naturalis historia, IX. könyv.
-
Virgil Solis - Wappenbüchlein, Nürnberg, 1555.