Címerjog

A címerjog feladata

A heraldikán belül a címerek viselésének jogával és feltételeivel foglalkozó diszciplínát címerjognak nevezzük. Alapjai a 13. században alakultak ki, elsősorban olyan korai heraldikusok munkássága nyomán, akik jogászként is tevékenykedtek. A címerjogot elsőként Felix Hauptmann tárgyalta átfogóan Das Wappenrecht (Bonn, 1896) című művében.

Tartalomjegyzék

A heraldikai jog az élő heraldika korában fejlődött ki, és elsősorban szokásjogi, nem pedig írott jogi alapokon nyugodott. Szabályai két fő csoportra oszthatók. Az első csoport azt határozza meg, hogy kik jogosultak címer viselésére, ezért közjogi jellegű. A második csoport a címerhez való joggal, a címerszerzés és a címerhasználat módjával, ezek igazolásával, valamint elvesztésével foglalkozik, ezért a magánjog körébe tartozik.

A címerhasználatnak kétféle jogalapja lehet:

  • saját vagy nemesi jog;
  • királyi privilégium.

Saját jogon használhattak címert

  • nemesi családok;
  • országok;
  • városok;
  • vármegyék;
  • egyházi méltóságok.

Királyi privilégium alapján használhattak címert

  • azon polgári családok és társulatok, amelyeknek az uralkodó külön kegyből címerhasználati jogot adományozott, noha közjogi helyzetük alapján erre nem lettek volna jogosultak;
  • azon nemesi családok, amelyek címerét az uralkodó adományozta.

A címerjog jellege

A címerhasználathoz való jog magánjogi természetű. Általában azt jelenti, hogy a címerviselő meghatározott címer használatára jogosult, nem pedig arra, hogy tetszőleges vagy más személyt megillető címert viseljen.

Egy személynek több címer használatához is lehet joga, amelyek jogcíme eltérő lehet. Az egyiket saját családi címereként, a többit pedig más jogcímen – például ország-, rendi vagy igénycímerként – használhatja.

Címeregyesítés vagy összetett címerek kialakítása során ez a címerjogi különbség a címerképek és címerrészek sorrendjében is megnyilvánul. Figyelembe kell venni az egyesített címerek jogi természetét, jelentőségét és rangját, továbbá azt, hogy található-e közöttük méltósági vagy kegyúri címer. Az azonos természetű címereket nem szabad más jogállású címerekkel összekeverni, a nagyobb jelentőségű címert pedig a főhely illeti meg. Államcímerek esetében a fejedelem címeinek sorrendje irányadó. A fejedelem családi címere rendszerint a boglárpajzsra kerül, míg a méltósági, kegyúri és tiszteletcímerek megelőzik a családi címereket.

A címerhez való jog nem magára a tárgyra – például a pajzsra vagy a sisakra – vonatkozik, hanem a rajta szereplő címer használatára. Ezért valaki eladhatja azt a pajzsot vagy sisakot, amelyen a címere látható, anélkül hogy a címerhasználati jogát is átruházná. A címerhez való jog tehát nem valamely dolog birtoklását, hanem egy nem vagyoni jog gyakorlását jelenti. A jogrend ezt a nevet viselő személyhez hasonlóan önálló jogként ismerte el.

Címerszerzés és címerhasználat

A címerszerzés kezdetben önkényes felvétellel történt, később azonban egyre inkább az uralkodói adományozás vált meghatározóvá. Bár hosszú ideig nem létezett olyan törvény, amely kifejezetten tiltotta volna az önkényesen felvett címerek használatát, ezt már a legkorábbi magyar címereslevelek kiállításának idején sem tekintették kívánatos gyakorlatnak. Erre utal számos korai armális szövege is, amely szerint minden nemesi kiváltság és címer az uralkodói hatalomból ered.

Vétel, ajándékozás vagy örökbefogadás útján is lehetett címert szerezni, később azonban az ilyen jogügyletek érvényességéhez rendszerint uralkodói jóváhagyásra is szükség volt.

Úgy tűnik, hogy egyes címeres polgári családok címerük használata révén fokozatosan a nemesség közé emelkedtek. Werbőczy István ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a címer önmagában nem bizonyítja a nemesi származást, és a nemesség igazolásához a címer felmutatása sem szükséges. A címer meglétét a 18. században sem tekintették elegendő bizonyítéknak, amint azt az 1732. április 16-án és október 11-én kiadott királyi rendeletek is megerősítik.

Címerbitorlás és címerhamisítás

A címerjog körébe tartozott a jogtalan címerhasználat elleni fellépés is. A címerbitorlás más személy, család vagy közösség címerének engedély nélküli használatát jelenti, míg a címerhamisítás rendszerint hamis címereslevelek vagy más okiratok készítésével, illetve felhasználásával függött össze. Mindkét cselekmény sértette a címerhasználat rendjét, és alkalmas volt a nemesi jogállás vagy más jogosultságok jogellenes igazolására.

Külföldön e visszaélések megakadályozására több országban külön jogszabályokat alkottak, Magyarországon azonban erre 1883-ig nem került sor. Az ekkor elfogadott törvény is kizárólag az ország címerének jogtalan használata ellen tartalmazott rendelkezéseket.

Mindazonáltal a címerbitorlást Magyarországon is büntetendő cselekménynek tekintették. Erre utal Luxemburgi Zsigmond 1416-ban kiadott armálisa is, amely a Jánoki és Zászi családok részére adományozott címer esetleges bitorlóira tíz aranymárka bírságot szabott ki.

A magyar joggyakorlatban a címerbitorlás viszonylag ritkán került bíróság elé. Ismert példa a Pribék család esete, amely jogtalanul használta a Nagymihályi család címerét. A hagyomány szerint ebből per is keletkezett, de mivel erre nem létezett megfelelő törvényi szabályozás, a Pribék család továbbra is használhatta a vitatott címert.

A címerjog története

Kezdetben a lovagok, majd később a polgárok és a parasztok szabadon vették fel a címerüket, ezért arról nem rendelkeztek uralkodói oklevéllel. Címerüket a hagyomány és a szokásjog alapján viselték, melyet a közösség és az uralkodó is elfogadott. A 14. század közepétől az uralkodók kezdtek oklevélben kiállított és pecséttel megerősített címeres és nemesi leveleket kiállítani. Ekkor jöttek létre az adománycímerek.

Az első ismert magyar címeradományozó oklevelet Nagy Lajos király 1369-ben adományozta Kassa városának.

Kassa 1423-as címere
Kassa 1423-as címere

I. Károly magyar király 1327-es címerjavító oklevelében Dancs mester, zólyomi ispán részére elrendeli, hogy címerében az ezüst részeket aranyra cserélheti és ezt a sisakdíszén és a zászlóján is megteheti, de csak akkor, ha csatlakozik a királyi hadjárathoz.

Elrendeli azt is, hogy amennyiben Dancs mester bármilyen lovaggal találkozik, aki hasonló címert visel, jogosult azt tőle elvenni. A magyar címereslevelek azt is részletesen leírják, hogy a megadományozott családok hol viselhetik a címerüket (lovagi tornákon, fegyvereken, épületeken, pecsétgyűrűkön, sátrakon, hintókon stb.).

Bartolo de Sassoferrato, majd őt követően több jogászból lett heraldikus úgy vélekedett, hogy a címerek jogos viseléséhez fejedelmi jóváhagyásra van szükség. Az uralkodók felismerték, hogy a címeres levelek kiállítása jelentős bevételi forrást jelenthet az udvar számára. Ezért több országban a nemesség- és címeradományozás a kancellária és a heroldhivatalok feladata lett, ami tovább erősítette a címerek jogi szemléletét. A 18. században J. A. Philippi a címereket már nem jogi, hanem kultúrtörténeti alkotásoknak tartotta.

Doncs (Donch) mester címere
Doncs (Donch) mester címere

Úgy vélte: „A címerhasználat nem a jog-, hanem a kultúrtörténet megnyilvánulása.“ Korábban évszázadokig úgy tartották, hogy a címerek a jog tárgykörébe tartoznak. A 19. század végén a Monarchiában (főleg Ausztriában) polgári címerek értékesítésével különféle heraldikai vállalkozások is foglalkoztak.

Ezek Nyugat-Európában és Amerikában ma is léteznek és névazonosság alapján tisztességtelen módon pénzért értékesítenek címereket az érdeklődők számára. Egyes helyeken már automaták is megjelentek, amelyek név alapján készítenek és nyomtatnak úgynevezett ‘családi címereket’.

Az Egyesült Államokban a címerek felvétele és használata jogilag nincs külön szabályozva, ezért bárki alkothat és használhat saját címert. Az ilyen önként felvett címereket az angol szakirodalom arms of assumption néven említi.

A gyakorlat azonban nem minden országban azonos. Donald Trump amerikai üzletember – későbbi amerikai elnök – például az Egyesült Államokban egy korábban létező magáncímer módosított változatát használta vállalkozásaihoz. Amikor azonban skóciai golfbirtokai számára is címert kívánt használni, a skót heraldikai jog előírásai miatt a Lord Lyon King of Arms hivatalától új, hivatalosan engedélyezett címert kellett szereznie. Az eset jól szemlélteti, hogy míg egyes országokban a címerhasználat gyakorlatilag szabad, addig másutt ma is szigorú heraldikai szabályozás érvényesül.

A címerjog fejlődése Magyarországon több tekintetben eltért a nyugat-európai gyakorlattól, ezért a hazai szabályozás és jogi szemlélet külön ismertetést érdemel.

Címerjog Magyarországon

Magyarországon sohasem alakult ki a címerek olyan fokú kultusza, mint nyugaton. Werbőczy István szerint a címereknek semmi jogi jelentőségük nincs, nem kellékei, csak díszei a nemességnek.

Magyarországon a nemesi (címek és) címerek használatát az 1947. évi IV. törvény 3. § (2) bekezdése tiltotta meg (jelenleg is hatályos):

„Nemesi előnévnek, nemesi címernek és jelvénynek, vagy a nemesi nemzetségi származásra utaló kifejezésnek (de genere…) használata tilos.”

A törvény nem tartalmaz szankciót, ezért bár a címerhasználat de jure tilos, de facto nincs közvetlen jogkövetkezménye.

A polgári családok címerei Magyarországon

A Magyar Királyság polgári családjai közül elsősorban a német származásúak használtak öröklődő címereket, amelyet szülőföldjükről hoztak. Ez azonban kevésbé volt elterjedt, mivel kevés család rendelkezett kellő tekintéllyel és anyagi háttérrel ahhoz, hogy saját címert használjon, ezért a magyarországi polgári címerhasználatnak csak kevés emléke maradt fenn. Többek között a Spielmann, a Prückler, a Lenz és a Topits polgári származású családok címerei maradtak fenn.

Például, a Prückler családból való Prückler József (1778-1848) pékmester, választott pesti polgár, akinek a családja Schwarzenbachból származott, egyike volt azoknak, aki használta a családja címeres viaszpecsétjét. A pajzson egy faedény (budunka), és a sisakdíszén egy azonos alak két fekete sasszárnnyal található. A sisakon nem volt korona, mivel ez csak a nemesi címerek kiváltsága volt. A későbbiekben a fiai egyszerű monogramos viaszpecséteket használtak.

Egy másik példa a Budai Várnegyedben található, az Úri utcában. 1570-ben már felbukkant Asbóth Jánosné Spielmann Hedvig (1858-?) családjának a polgári címere, amely egykor a házuk homlokzatát díszítette a férje címere mellett.

A polgári címerhasználat dokumentáltsága Magyarországon töredékes, mivel ezek a címerek gyakran nem voltak hivatalosan bejegyezve.

Forrás: 1947. évi IV. törvény egyes címek és rangok megszüntetéséről
Felix Hauptmann: Das Wappenrecht (Bonn, 1896)