A címerekről

Mi is a címer? - címerekről röviden

A címer meghatározott heraldikai szabályok szerint kialakított, tartós jellegű azonosító jelvény, amelyet személy, család, intézmény, település vagy más közösség saját megkülönböztetésére használ. A klasszikus európai heraldikában a címer nélkülözhetetlen eleme a pajzs, amelyen a heraldikai ábrázolás – a tinktúrák, mesteralakok és címerképek rendszere – megjelenik.

A címer eredetileg a középkori Európa lovagi társadalmának jelképrendszeréből alakult ki. Elsődleges feladata a harctéren és a lovagi tornákon a viselő felismerése volt, amikor a teljes fegyverzet miatt az egyes lovagok azonosítása nehézzé vált. A pajzson és a sisakon megjelenő jelvények azonban hamar túllépték eredeti katonai szerepüket: családok, uralkodók, városok, egyházi intézmények és államok állandó jelképeivé váltak.

A címerek egyik legfontosabb sajátossága a tartósság és az állandóság. A középkori nemesi heraldikában a címerek rendszerint öröklődtek, így egy család vagy leszármazási ág történetének részévé váltak. Más címerhasználóknál – például városok, államok vagy intézmények esetében – az állandóság és a hagyományos használat jelentette a meghatározó elemet.

A klasszikus heraldikában a pajzs önmagában is teljes értékű címernek számít. A sisak, a sisakdísz, a sisaktakaró és más külső címerrészek a teljes címer fontos kiegészítői lehetnek, de nem minden címernél jelennek meg, és alkalmazásuk az adott heraldikai hagyománytól, a viselő jogállásától és a címer rendeltetésétől függ.

A köznyelv számos olyan jelképet is címernek nevez, amelyek heraldikai értelemben nem tekinthetők klasszikus címernek. Különösen a modern állami jelképek között találhatók pajzs nélküli emblémák, amelyek szerkezeti szempontból inkább állami szimbólumok, mintsem hagyományos címerek. Ilyen megoldások elsősorban olyan országokban fordulnak elő, ahol nem alakult ki európai típusú heraldikai hagyomány, de Európában is találunk rá példát, például az Olasz Köztársaság állami jelképe esetében.

A címer fogalma tehát nem egyszerűen egy díszes ábrát jelent, hanem egy szabályok szerint kialakított, történeti hagyományokon alapuló azonosító rendszert. A heraldika éppen ezeknek a jelképeknek a kialakulását, szabályait, használatát és történetét vizsgálja.

A címer viselés jogával és körülményeivel a címerjog foglalkozik.

→ Bővebben: Pajzsok | Címerjog

Tartalomjegyzék

A címer elnevezésének eredete

A címer elnevezése az európai nyelvekben eltérő eredetű. A legtöbb nyugat-európai nyelvben a megnevezés a „fegyver” vagy „fegyverzet” jelentésű szavakból alakult ki. Ilyen például a latin arma, a német Wappen, a francia armoiries, az angol arms, a svéd vapen és a holland wapen.

A német Wappen szó az ófelnémet wâfen („fegyver”) származéka. Eredeti jelentése a fegyverzethez kapcsolódott, majd a 12. század végétől fokozatosan a címerpajzs és a rajta megjelenő jelvény jelentését is felvette. Hasonló folyamat figyelhető meg több más európai nyelvben is, ahol a fegyver és a címer fogalma történetileg összekapcsolódott.

A magyar „címer” szó ettől eltérő eredetű. A szó a lotaringiai ófrancia cimier („sisakdísz, sisaktaraj”) szóból származik, amely a középkori lovagi felszerelés egyik leglátványosabb elemére utalt. A kifejezés valószínűleg a 13. században, a nápolyi Anjou udvar közvetítésével honosodott meg Magyarországon, bár felmerült az is, hogy lotaringiai telepesek közvetíthették.

A szó eredete jól tükrözi a korai heraldika fejlődését. A középkori lovagok esetében a sisakdísz a pajzson lévő jelvénnyel együtt szolgálta a felismerést, sőt a korai időszakban egyes esetekben nagyobb jelentőséget is tulajdonítottak neki, mint magának a pajzsnak. A magyar „címer” elnevezés ezért nem a pajzsra, hanem eredetileg a sisak tetején viselt jelvényre vezethető vissza.

A cimier szó távolabbi eredetét egyes nyelvészeti magyarázatok a görög kŷma (κύμα, „hajtás, sarj, csúcs”) és latin cyma szavakhoz kapcsolják, amelyek valamilyen kiemelkedő vagy növekvő formára utalnak. Ez a kapcsolat jól illeszkedik a sisakdísz eredeti jelentéséhez, amely a sisakból kiemelkedő díszes elem volt.

Érdekes párhuzam, hogy a korai lovagi jelvények gyakran még személyes szimbólumként jelentek meg, nem feltétlenül örökletes családi címerként. Geoffrey Plantagenet, Anjou és Maine grófja például a hagyomány szerint egy rekettyeágat (planta genista) viselt kalapján személyes jelvényként. Innen ered a Plantagenet-ház elnevezése is. Ez a példa jól szemlélteti azt az átmeneti korszakot, amikor a személyes lovagi jelvények, a sisakdíszek és a későbbi örökletes címerek rendszere még szorosan összekapcsolódott.

A magyar nyelv tehát egy olyan korszak emlékét őrzi a „címer” szóban, amikor a heraldikai jelvények még szorosan kötődtek a lovagi viselethez és különösen a sisakdíszhez.

A címer azonban nem csupán jelképként, hanem jól meghatározott szerkezeti elemekből felépülő heraldikai alkotásként is értelmezhető. Ezek az összetevők a középkori lovagi felszerelésből alakultak ki, és a heraldika fejlődése során egységes rendszerré váltak.

Címer összetevői

A címer nem csupán egy önálló jelkép, hanem meghatározott szabályok szerint felépülő heraldikai alkotás. Szerkezete a középkori lovagi felszerelésből alakult ki, és a heraldika fejlődése során egységes rendszerré vált.

A klasszikus európai heraldikában a címer legfontosabb és nélkülözhetetlen eleme a pajzs. A pajzson jelenik meg a címer heraldikai tartalma: a tinktúrák (fémek, színek és prémek), a mesteralakok és a címerképek, amelyek együtt alkotják a címer lényegét. A pajzs önmagában is teljes értékű címert alkothat, ezt egyszerű vagy pajzscímernek (tarpajzs) nevezik.

A teljes címer azonban a pajzson kívül további külső címerrészekkel is kiegészülhet. Ezek eredetileg a középkori lovag harci felszerelésének részei voltak, és a heraldika fejlődése során váltak a rang, a méltóság vagy a reprezentáció kifejező eszközeivé.

A korai gótikus heraldikai ábrázolásokon a teljes címer gyakran úgy jelenik meg, mintha a szemlélő a lovagot a bal oldala felől látná. A karon hordott, enyhén döntött pajzs részben eltakarja a mögötte elhelyezkedő sisak alsó részét, amely fölött a sisakdísz emelkedik. A sisakról két oldalra leomló sisaktakaró eredetileg gyakorlati szerepet betöltő textildarab volt, amelyet a későbbi heraldika díszítőelemmé alakított.

Ez az elrendezés nem pusztán művészi hagyomány, hanem a középkori lovagi felszerelés természetes viselési módját tükrözi. A heraldika későbbi korszakai során a teljes címer egyre díszesebbé és összetettebbé vált, alapvető szerkezete azonban megőrizte középkori eredetét.

Sisak

A sisak a középkori lovag harci felszerelésének egyik legfontosabb eleme volt, ezért a nemesi és családi heraldikában rendszerint a pajzs fölött helyezkedik el. Formája, helyzete és típusa a heraldikai hagyományoktól, illetve egyes esetekben a viselő rangjától is függhet.

A sisak önmagában nem alkot címert, hanem a teljes címer egyik külső címerrésze.

Sisakdísz (cimier)

A sisakdísz a sisak tetején elhelyezett, gyakran térbeli kialakítású díszítőelem volt. Eredetileg a lovagi tornákon és a harcban segítette a viselő felismerését, később pedig a családi és nemesi heraldika egyik jellegzetes elemévé vált.

A sisakdísz gyakran megismétli vagy kiegészíti a pajzs címerképét, de attól eltérő motívumot is ábrázolhat. A magyar „címer” szó eredete is ehhez a heraldikai elemhez kapcsolódik, mivel a francia cimier („sisakdísz”) szóból származik.

Sisaktakaró (mantling/lambrequin)

A sisaktakaró eredetileg a sisakra erősített könnyű textillepel volt, amely a napsugárzás és a felhevülés ellen védte a lovagot. A harcok során gyakran elszakadt és kirojtosodott, ezért a heraldikai ábrázolásokban fokozatosan dekoratív, hullámzó formájú elemmé alakult.

A reneszánsz és a későbbi korszakok heraldikájában már elsősorban díszítő szerepet töltött be, ugyanakkor továbbra is a középkori lovagi eredetre utalt.

Korona

A korona a címer fölött rangjelző vagy díszítő szerepet tölthet be, ugyanakkor önálló címerképként is megjelenhet a pajzsban. Jelentése mindig az adott heraldikai hagyománytól függ, ezért nem minden esetben utal uralkodói vagy nemesi rangra.

Pajzstartók

A pajzstartók a pajzs két oldalán elhelyezett emberi, állati vagy más alakok, amelyek mintegy megtámasztják a címert. Használatuk elsősorban uralkodói, állami, főnemesi és testületi heraldikában gyakori, míg a családi címerek többségénél ritkábban fordul elő.

Pavilon (címersátor)

Sátor-formájú, kupolás baldachin, ami az egész címerkompozíciót körbeveszi/befedi, mintha egy trónsátor alatt állna a pajzs. Jellemzően korona zárja le a tetején. Ez elsősorban uralkodói/császári heraldikában fordul elő (pl. korábbi francia királyi címer, orosz birodalmi címer, néhány más monarchia állami címere) — a köznemesi vagy családi heraldikában szinte sosem jelenik meg. Vizuálisan olyan, mint egy nagy, redőzött sátorlap, ami a teljes kompozíciót „bekeretezi”.

Címerköpeny (mantle/robe of estate)

Egy prémmel bélelt palást, amit jellemzően egy korona alól engednek le, és a pajzs mögött/körül omlik. Ez inkább a magas rangú főnemesség és uralkodók heraldikájában jelenik meg rangjelzőként, de nem sátor-formájú, hanem palást-jellegű.

Címerszőnyeg

A címerszőnyeg elsősorban uralkodói, főnemesi és reprezentatív családi heraldikában fordul elő. Gyakori megoldás, hogy a történeti országok címerei – például a magyar, cseh, dalmát vagy horvát címer – a kompozíció egyes részein jelennek meg, míg középen a dinasztia vagy család főcímere kap helyet. Ez a megoldás különösen a Habsburg Monarchia heraldikai ábrázolásaiban vált elterjedtté. Egyfajta díszes „kiállító felület”.

Jelmondat

A jelmondat a címerhez kapcsolódó rövid szöveg vagy mondat, amely rendszerint szalagon jelenik meg a pajzs alatt vagy fölött. Erkölcsi elvet, családi hagyományt vagy történeti eseményt idézhet, de nem tekinthető a címer kötelező elemének.

Egyéb külső címerrészek

A heraldikában a teljes címer további díszítőelemekkel is kiegészülhet. Ezek nem minden címernél jelennek meg, és alkalmazásukat az adott heraldikai rendszer, a viselő jogállása és a címer rendeltetése határozza meg.

Ide tartozhatnak például:

  • rendjelek és kitüntetések;
  • egyházi rangjelvények;
  • babér-, tölgy- vagy más koszorúk;
  • trófeák;
  • zászlók és hadijelvények;
  • jogar és országalma;
  • különböző talapzatok.

A damaszkolás nem része a címerleírásnak (blazonnak), ezért a címer azonosításában nincs meghatározó szerepe.

A teljes címeren nem jelenik meg minden külső címerrész egyszerre. Alkalmazásukat az adott heraldikai hagyomány, a viselő jogállása és a címer rendeltetése határozza meg, ezért az egyes országok és korszakok heraldikai rendszerei között jelentős eltérések figyelhetők meg.

→ Bővebben: Koronák | Pajzsok | Sisakok

A címerek története

Eredet

Ókori előzmények

A címerek eredetét a korábbi évszázadok heraldikusai gyakran próbálták ókori népekhez visszavezetni. Egyes szerzők görög, római, egyiptomi vagy germán eredetet feltételeztek, ezek az elméletek azonban ma már nem tekinthetők történetileg megalapozottnak.

Az ókori kultúrákban valóban találhatók olyan jelképek, amelyek bizonyos szempontból hasonlítanak a későbbi címerekhez. Az ókori Spártában például a hopliták nagy pajzsain (hoplon) egyedi jelzések jelentek meg, amelyek segítették az egyes harcosok felismerését. Ezek azonban még nem tekinthetők címereknek, mivel hiányzott belőlük a heraldika két alapvető sajátossága: az örökletesség és a szabályozott jelképrendszer.

A modern kutatás szerint a címer nem egyetlen korábbi hagyomány közvetlen folytatása, hanem a középkori európai lovagi társadalom sajátos fejlődésének eredménye.

A középkori heraldika kialakulása

A címerek megszületése szorosan összefügg a lovagság kialakulásával és a 12. századi hadviselés változásaival. A zárt sisakot és teljes páncélzatot viselő lovagokat a csatatéren egyre nehezebb volt felismerni, ezért szükségessé váltak az egyéni megkülönböztető jelek.

A keresztes hadjáratok idején a lovagok ruházatán és felszerelésén különböző vallási és katonai jelzések jelentek meg. Az első keresztes hadjárat (1096–1099) során a keresztet viselő keresztesek már olyan külső jelvényeket alkalmaztak, amelyek a későbbi heraldikai gondolkodáshoz hasonló szerepet töltöttek be.

A pajzson és a sisakon megjelenő jelképek azonban fokozatosan váltak állandóvá. Kezdetben személyes azonosító jelek voltak, később azonban családon belül öröklődtek, és kialakult a heraldika egyik legfontosabb sajátossága: a címer örökletes használata.

A lovagi tornák szerepe

A címerek elterjedésében fontos szerepet játszottak a lovagi tornák is. A tornákon a résztvevőknek saját, jól felismerhető jelvényekkel kellett rendelkezniük, hogy személyük és teljesítményük azonosítható legyen.

A tornák előtti címerszemléken a lovagok pajzsait és sisakdíszeit bemutatták, így a címerek nemcsak gyakorlati azonosító szerepet töltöttek be, hanem a társadalmi rang és a lovagi hovatartozás kifejezőivé is váltak.

Mivel a lovagi felszerelés rendkívül értékes örökség volt, a hozzá kapcsolódó jelképek is könnyen családi hagyománnyá válhattak. Így alakult ki fokozatosan az örökletes családi címer fogalma.

Az első címerekről

A legkorábbi, már örökletesnek tekinthető címerek a 12. század első felében jelentek meg.

Az egyik legkorábbi ismert példa Waleran de Beaumont (1104–1166), Meulan és Worcester grófjának pecsétje, amelyen 1136–1138 között sakkozott pajzs látható. A jelvény valószínűleg anyai örökség révén kapcsolódott a Vermandois családhoz.

Henry de Beaumont, Warwick 1. grófjának címere
Henry de Beaumont, Warwick 1. grófjának címere

Szintén korai és jelentős példa Geoffrey Plantagenet (1113–1151), Anjou és Maine grófjának oroszlános pajzsa. A hagyomány szerint 1128-as lovaggá avatásakor kapott aranyoroszlánokkal díszített pajzsot. Bár a forrás hitelességét egyes kutatók vitatják, a jelvény örökletes használatát fia, William de Longespée síremléke is alátámasztja.

Geoffrey személyes jelvénye egy rekettyeág (planta genista) volt, amelyet kalapján viselt. Innen ered a Plantagenet-ház elnevezése is. Ez jól mutatja azt az átmeneti korszakot, amikor a személyes lovagi jelvények, a sisakdíszek és a későbbi családi címerek még szorosan összekapcsolódtak.

A 12. század második felére Franciaországban, Angliában és a Német-római Birodalomban már széles körben elterjedtek a címeres pecsétek, és a címer fokozatosan az európai nemesi identitás egyik alapvető elemévé vált.

Címerek Magyarországon

A magyar heraldika a középkori európai lovagi kultúra részeként alakult ki, ugyanakkor fejlődése során sajátos vonásokat is mutatott. A korai magyar heraldikai emlékek elsősorban a királyi és főúri pecsétekhez kapcsolódnak, majd a 13–14. századtól egyre gyakoribbá váltak a családi és nemesi címerek.

A magyar címerhasználat egyik sajátossága, hogy a korai időszakban a sisakdísznek különösen nagy jelentősége volt. A legkorábbi ismert magyar címeradományok között több olyan található, amely elsősorban sisakdísz viselésére adott engedélyt, ami jól mutatja, hogy a „címer” fogalma kezdetben még szorosan kapcsolódott a sisakdíszhez.

Ilyen korai példa Doncs (Dancs) mester címeradománya 1327-ből, amely a fennmaradt magyar címeres oklevelek egyik legkorábbi példája. A királyi adomány nem egyszerűen egy későbbi értelemben vett festett pajzscímert rögzített, hanem elsősorban sisakdísz viselésére biztosított jogot. Ez a korai magyar heraldika azon korszakát szemlélteti, amikor a pajzs, a sisak és a sisakdísz még szorosan összetartozó jelképrendszert alkotott.

Doncs (Donch) mester címere
Doncs (Donch) mester címere

A 14. század folyamán a magyar nemesség körében fokozatosan általánossá vált az örökletes címerhasználat. A címerek nemcsak pecséteken és okleveleken jelentek meg, hanem a nemesi identitás, a családi hagyomány és a társadalmi rang kifejezőivé is váltak.

A magyar heraldika fejlődését gyakran három nagy korszakra osztják:

  • A katonai vagy élő heraldika kora (13. század – 15. század közepe), amikor a címerek még szorosan kapcsolódtak a hadviseléshez, a pecséthasználathoz és a személyes azonosításhoz.
  • A művészeti vagy reneszánsz heraldika kora (15. század közepe – 16. század eleje), amikor a címerek egyre inkább reprezentációs szerepet kaptak, és megjelentek a részletgazdagabb, naturalisztikusabb ábrázolások.
  • A papírheraldika kora (16. század közepe – 20. század eleje), amikor a címeres nemeslevelek váltak a címerhasználat egyik legfontosabb hordozóivá, és a címerkompozíciók gyakran egyre összetettebbé váltak.
  • A modern kor (20. század – napjaink), amikor a klasszikus magyar heraldikai fejlődés politikai okokból megszakadt, majd a rendszerváltás után részlegesen újjáéledt. A második világháborút követően az 1947. évi IV. törvény betiltotta a nemesi címerek és előnevek használatát, a szocialista állami jelképrendszer pedig sok esetben szakított a klasszikus heraldikai hagyományokkal. A rendszerváltás után számos önkormányzat újratervezte vagy felülvizsgálta címerét, ugyanakkor a klasszikus heraldikai szabályoktól eltérő, szocialista korszakban keletkezett címerek egy része ma is használatban van.

A magyar címerek számos sajátos vonást őriznek. Gyakoriak a naturalisztikus ábrázolások, a kék pajzsmezők, a katonai eredetű motívumok – például fegyverek, karok, vitézi alakok –, valamint a részletgazdag sisakdíszek. A magyar armális heraldikában sok esetben kevésbé érvényesültek a nyugat-európai heraldika szigorú formai szabályai, és nagyobb szerepet kapott az elbeszélő, képszerű ábrázolás.

A magyar címerfejlődés szorosan kapcsolódik az ország történetéhez: a királyi hatalom, a nemesség, a vármegyék, a városok és különböző közösségek jelképei egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a heraldika a magyar történeti kultúra egyik fontos részévé váljon.

→ Bővebben: Magyar heraldika

Címerek fajtái

A címerek többféle szempont szerint csoportosíthatók. Megkülönböztethetők viselőjük, rendeltetésük, eredetük vagy jogállásuk alapján, ezért az egyes kategóriák részben átfedhetik egymást.

Használó szerint

Személyes és családi címerek

A személyes címerek eredetileg egy adott személy azonosítására szolgáltak, majd a középkori heraldika fejlődésével általában családi, örökletes jelképekké váltak.

Ide tartoznak:

  • nemesi címerek, amelyek a nemességhez kapcsolódó családi címerek;
  • nemzetségi címerek;
  • polgári címerek, amelyeket városi polgárok, kereskedők vagy kézművesek használtak;
  • paraszti címerek, amelyek elsősorban egyes német nyelvterületeken és más európai régiókban fordultak elő.

A házassági címerek (Heiratswappen) két család címerének egyesítésével jöttek létre, és elsősorban házassági kapcsolatok, öröklési jogok vagy családi összekapcsolódások kifejezésére szolgáltak.

A magyar heraldikában külön jelentősége van a nemzetségi címereknek, amelyek az Árpád-kori nemzetségek közös jelképeiként a későbbi családi címerek kialakulására is hatással voltak.

Uralkodó és dinasztikus

Az uralkodói címerek az államfő vagy az uralkodóház jelképei. Egyszerre fejezhetik ki az uralkodó személyét, dinasztiáját és az általa birtokolt országokat vagy tartományokat. Emiatt gyakran összetett címerek, amelyek több történeti ország vagy tartomány címerét egyesítik egyetlen pajzsban.

Az uralkodói címerek rendszerint gazdag külső címerrészekkel jelennek meg: koronával, pajzstartókkal, címerköpennyel, rendjelekkel és más rangjelző elemekkel. Használatuk az adott állam alkotmányos és heraldikai hagyományaitól függ.

Ide tartoznak:

  • királyi;
  • császári;
  • fejedelmi;
  • nagyhercegi;
  • uralkodói és dinasztikus címer.

Közösségi és hivatalos címerek

A címerek nemcsak személyekhez és családokhoz, hanem különböző közösségekhez és intézményekhez is kapcsolódhatnak.

Ide tartoznak:

Ezek esetében a címer nem öröklődő családi jelvény, hanem egy adott közösség vagy intézmény állandó azonosító jelképe.

Eredet szerint

Ősi címerek (Urwappen)

Az olyan címereket nevezik ősi címernek, amelyekhez nem kapcsolódik ismert címeradományozó oklevél, hanem egy család vagy közösség hagyományosan használta őket. A fogalom különösen a régebbi nemesi családok esetében fordul elő.

Adományozott címerek (Briefwappen)

Az adományozott címerek hivatalos oklevéllel, rendszerint uralkodói vagy fejedelmi adomány alapján jöttek létre. A magyar heraldikában különösen jelentősek a címeres nemeslevelek (armálisok), amelyek a késő középkortól és a kora újkortól kezdve fontos szerepet játszottak a nemesség igazolásában.

Felvett címerek

A felvett címereket használójuk saját döntése alapján vette fel, hivatalos adomány nélkül. Ezek megítélése az egyes heraldikai rendszerekben eltérő, mert a klasszikus heraldika sokáig az uralkodói vagy hatósági engedéllyel létrejött címereket tekintette teljes értékűnek.

Összetettség szerint (kis-, közép- és nagycímer)

Egyes államok és uralkodóházak heraldikai hagyománya három, eltérő tartalmú címerkompozíciót különböztet meg: a kiscímert, a középcímert és a nagycímert. A felosztás elsősorban az összetett, több ország, tartomány vagy történeti terület címerét egyesítő állami és uralkodói heraldikában alakult ki. A három változat ugyanahhoz az állami vagy dinasztikus címerhez kapcsolódik, de eltérő számú és jelentőségű címerelemet foglal magában.

Kiscímer

Az adott állam legfontosabb címerét tartalmazó, legegyszerűbb változat. Rendszerint az ország saját főcímerét mutatja, a hozzá kapcsolódó történeti tartományok vagy egyéb fennhatóság alatt álló területek címerei nélkül. Uralkodóházaknál a kiscímer sok esetben megegyezik a dinasztia saját, öröklött címerével – ez a korai heraldikában, amikor még nem különült el élesen az uralkodó személyes és az általa uralt ország címere, egyet is jelentett a kettő. Az Árpád-házi királyok címere jó példa erre: a dinasztia saját pajzsa egyben az ország címereként is szolgált, jóval azelőtt, hogy a birtokállomány bővülésével szükségessé vált volna a közép- és nagycímer kialakítása.

Magyarország címere (1990)
Magyarország címere (1990)

Más országok heraldikájában is megfigyelhető ez a forma: az Orosz Birodalom kiscímere például csak a kétfejű sasos főcímert tartalmazta a hozzá tartozó számos tartományi címer nélkül, míg a Szerb Királyság kiscímere a fehér kereszttel és négy „C” betűvel díszített pajzsra korlátozódott. A kiscímer tehát nem hiányos vagy egyszerűsített hibás forma, hanem önmagában is teljes értékű, hivatalos heraldikai jelkép – gyakran éppen ez a leggyakrabban használt, mindennapi célokra (bélyegző, okirat, épületdísz) szánt változat, szemben a ritkábban alkalmazott közép- és nagycímerrel.

→ Bővebben: Magyarország címere (1990)

Középcímer

A kiscímernél összetettebb. A főcímer mellett már az államhoz vagy uralkodóházhoz tartozó fontosabb országok, tartományok és egyéb területek címereit is tartalmazhatja. Ugyanakkor általában nem sorolja fel valamennyi ténylegesen birtokolt vagy igényelt terület címerét. Ebben az értelemben a középcímer a nagycímer leegyszerűsített változata, amely a legfontosabb címerelemeket emeli ki.

A középcímer tartalma és formája sem tekinthető állandónak: ugyanazon ország középcímere is módosulhatott a történelem során, ahogy a hozzá kapcsolódó területek köre változott.

A Magyar Szent Korona Országainak angyalos középcímere Dalmácia, Szlavónia, Horvátország, Erdély, Fiume, Magyar királyság címer címerek
A Magyar Szent Korona Országainak „angyalos” középcímere

A Magyar Szent Korona országainak középcímere például 1874-től, majd az 1896-os igazítást követően egészen 1915. október 10-ig volt használatban a fent leírt formában, ekkor azonban I. Ferenc József elrendelte egy új változat bevezetését, amelyben Fiume mellett Bosznia-Hercegovina címere is helyet kapott. Ez jól mutatja, hogy a középcímer nem egyszer és mindenkorra rögzített kompozíció, hanem az adott állam vagy uralkodóház aktuális területi és politikai helyzetét tükrözte, és annak változásával együtt módosulhatott.

→ Bővebben: Magyarország czímere – Futtaky Gyula Budapest, 1891.

Nagycímer

A legteljesebb címerkompozíció. A főcímer mellett a hozzá tartozó, illetve az uralkodó vagy állam fennhatósága alatt álló történeti országok és tartományok címereit is magában foglalhatja. A nagycímerben nemcsak a ténylegesen birtokolt területek címerei jelenhetnek meg, hanem igénycímerek is, vagyis olyan történeti területekre vonatkozó címerek, amelyekre az uralkodó vagy az állam címet vagy igényt tartott. Emiatt a nagycímer gyakran egy állam teljes történeti és politikai kapcsolatrendszerét is megjelenítette.

A nagycímerek ezért rendszerint igen összetett kompozíciók. A főpajzs mellett több kispajzs és boglárpajzs is megjelenhet rajtuk, amelyekben az egyes országok vagy tartományok címerei kaptak helyet. A külső címerrészek – például a korona, a pajzstartók, a címerköpeny, a rendjelek és más rangjelző elemek – tovább növelhetik a kompozíció reprezentatív jellegét. A nagycímert ezért rendszerint csak különösen ünnepélyes alkalmakkor és az állami vagy uralkodói reprezentáció kiemelt formájaként alkalmazták.

A három változat közötti különbség tehát nem a címer fizikai méretére, hanem elsősorban a benne foglalt címerek és történeti területek körére, valamint a kompozíció összetettségére vonatkozik. A kiscímer a legfontosabb, alapvető címerre szorítkozik, a középcímer ehhez hozzáadja a fontosabb tartományokat és országokat, míg a nagycímer a lehető legtöbb – adott esetben ténylegesen birtokolt vagy igényelt – területi címet egyesíti.

A megkülönböztetés különösen jelentős volt a Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság heraldikájában. A történeti magyar nagycímerekben számos ország és tartomány címere kapott helyet, amelyek az ország történeti kapcsolatait és a magyar királyok által birtokolt vagy igényelt területeket is megjelenítették. A Magyar Szent Korona országainak középcímere például Magyarország mellett Dalmácia, Szlavónia, Horvátország, Erdély és Fiume címerét is egyesítette.

A magyar heraldika történetében a nagycímer fogalma ezért nem egyszerűen egy „nagyobb méretű” címert jelentett, hanem az ország történeti és területi összetettségének heraldikai összefoglalását. A Magyar Katolikus Lexikon is a magyar címer olyan változataként határozza meg a nagycímert, amelyen a mellékországok címerei is láthatók.

A kiscímer, középcímer és nagycímer tehát nem három egymástól független címerfajta, hanem ugyanazon állami vagy uralkodói címer eltérő összetettségű és tartalmú változatai. A rendszer lehetővé tette, hogy ugyanaz a heraldikai reprezentáció egyszerűbb formában, illetve a történeti és politikai kapcsolatok teljesebb bemutatásával is megjelenhessen.

Különleges címerfajták

Egyesített címerek

Két vagy több címer egyesítésével jönnek létre, például:

  • házasság révén;
  • öröklési jog alapján;
  • több terület vagy ország uralmi kapcsolatának kifejezésére.

Az uralkodói heraldikában különösen gyakoriak voltak a több ország vagy tartomány címeit egyetlen pajzsban összefoglaló összetett címerek.

A címerek csoportosítása nem minden heraldikai hagyományban azonos, ezért egyes kategóriák átfedhetik egymást. Egy uralkodói címer például egyszerre lehet állami, dinasztikus és összetett címer is.

A címer azonban nemcsak azonosításra szolgáló jelvény és nem pusztán történeti hagyományok hordozója. Ábrázolásával konkrét információkat is közölhet viselőjéről, nevére, származására vagy történetére utalhat. Az ilyen címereket nevezzük beszélő címereknek.

Tesserae loquentes – beszélő címerek

A heraldikai szakirodalomban tesserae loquentes, vagyis „beszélő címerek” néven nevezik azokat a címereket, amelyek ábrázolásukkal valamilyen módon utalnak viselőjük nevére, származására, foglalkozására, lakóhelyére vagy annak történetére. A kifejezés szó szerint nagyjából „beszélő jelvényeket” jelent; a tessera az ókorban jelző- vagy azonosító jelként használt tárgyat, később pedig címert is jelentett. A loquens pedig a latin loqui („beszélni”) igéből származik.

A „beszélés” természetesen nem szó szerinti értelemben értendő. A címer képi elemei szavak nélkül közölnek valamilyen információt. Ez történhet közvetlenül, a név képi megjelenítésével, de történhet áttételesen, egy történetre, helyi sajátosságra vagy valamely jellemző tevékenységre való utalással is.

A legegyszerűbb esetben a címer egy település vagy család nevét jeleníti meg képi formában. Ha például egy település nevéhez kapcsolódó állat szerepel a címerben, az már önmagában is „kimondhatja” a nevet. Az ilyen névutalásokat a heraldikában gyakran beszélő címernek (armes parlantes) nevezik. A név és az ábrázolás kapcsolata azonban nem mindig ennyire közvetlen: egy címer lehet beszélő úgy is, hogy a benne szereplő alakok és tárgyak a település történetére, földrajzi környezetére vagy egykori lakóinak foglalkozására utalnak.

Ez különösen gyakori a települési címereknél. Egy község vagy város címere sokszor egyszerre utal a nevére, a táj jellegére, történelmi eseményekre, egykori birtokosaira, gazdasági életére és vallási hagyományaira. Ilyenkor a címer tulajdonképpen képi összefoglalása annak, amit a közösség önmagáról fontosnak tart megőrizni és megmutatni.

A beszélő címerek egy része szójátékra vagy hangzásbeli kapcsolatra épül. Más esetekben a kapcsolat csak történeti vagy helytörténeti ismeretek birtokában fejthető meg. Emiatt egy címer jelentése nem mindig olvasható ki első pillantásra az ábrázolásból. A heraldikai motívumok értelmezéséhez gyakran szükség van a név eredetének, a település történetének vagy a címer adományozásának ismeretére.

A „beszélő” jelleg ezért nem azt jelenti, hogy minden egyes motívumnak külön jelentése van, hanem azt, hogy a címer egészének vagy valamely hangsúlyos elemének képi kapcsolata van a viselőjével. Egy címerben szereplő állat, növény, tárgy vagy épület lehet egyszerű heraldikai motívum, de lehet konkrét név- vagy történeti utalás is. A kettő megkülönböztetése csak a címer eredetének és történetének ismeretében lehetséges.

A tesserae loquentes tehát jól szemlélteti a heraldika egyik lényeges sajátosságát: a címer képek segítségével közöl információt. A jól megalkotott címer nem csupán felismerhető jel, hanem olyan tömör képi rendszer, amelyben a formák, színek és alakok együttesen utalhatnak egy névre, egy helyre vagy egy közösség történetére.

Gúnycímerek

A gúnycímer (Spottwappen) olyan heraldikai ábrázolás, amely egy személy, család, közösség vagy politikai ellenfél kigúnyolására, bírálatára vagy lejáratására szolgált.

A valódi címerektől eltérően ezek nem azonosító jelvényként vagy rangjelzésként jöttek létre, hanem szándékosan torzították vagy alakították át egy meglévő címer elemeit. A középkorban és a kora újkorban gyakran jelentek meg ellenséges propaganda részeként, különösen háborúk, politikai konfliktusok vagy családi ellentétek idején.

A gúnycímerek gyakran állatok, tárgyak vagy alakok megalázó módon történő ábrázolásával utaltak a kigúnyolt személyre. Ezek nem tekinthetők hivatalos címereknek, de fontos forrásai a heraldika társadalom- és kultúrtörténetének.

Hamis és bitorolt címerek

A címerbitorlás olyan jogtalan címerhasználat, amikor valaki más személy, család, intézmény vagy közösség jogos címerét sajátjaként használja, illetve jogosultság nélkül vesz fel vagy alakít ki megtévesztésre alkalmas címert.

A klasszikus heraldikában a címer nem pusztán díszítő ábra volt, hanem azonosító jelvény, ezért más címerének jogosulatlan használata a viselő személyének vagy társadalmi helyzetének hamis feltüntetését jelenthette. Különösen a nemesi heraldikában számított súlyos visszaélésnek, ha valaki más család címerét vagy rangjára utaló jelképeit használta.

A modern korban a címerbitorlás kérdése elsősorban az állami, önkormányzati, intézményi és történeti családi címerek esetében merül fel. A hamis vagy jogosulatlanul létrehozott címerek vizsgálata a heraldika mellett jogtörténeti és kultúrtörténeti szempontból is jelentős.

→ Bővebben: Címerbitorlás és címerhamisítás

A címerek ma is a történeti folytonosság, az identitás és a közösségi emlékezet fontos jelképei. A heraldika fejlődésével a középkori eredetű jelvényrendszer napjainkban is élő része Európa kulturális örökségének.