A heraldika vagy címertan

(korábban czímerintézmény (Bárczay, előszó), címerészet (Vajay)) a címerekkel foglalkozó történeti segédtudomány. Elnevezését a heroldokról kapta, akik a címerek első középkori szakértői voltak.

Két részre oszlik: címerelméletre és címerművészetre.

A címerelmélet, elméleti heraldika vagy a szorosabb értelemben vett címertudomány a címerjogot, a címerek történetét érinti, a szabályos és szabályellenes címerekkel, a címerismerettel (régiesen: címerisme) foglalkozik.

A címerművészet, a címerábrázolás tana vagy címergyakorlat a címerek szabályos megszerkesztésével, megrajzolásával (kiállításával), leírásával, gyakorlati alkalmazásával, historizálásával és a címerkritikával foglalkozik.

A címer olyan, általában pajzson viselt, meghatározott szabályok szerint megszerkesztett színes jelvény, melyet egy család, intézmény vagy testület a saját maga azonosítására örökletes, állandó jelleggel használ.

A címerhatározás számára ezen jellemzők teszik lehetővé egy adott címer rendszerezését (szabályos szerkesztési mód, a pajzsok színezése, a címerábrák csoportosíthatósága), valamint meghatározását (örökletes használat).

A címer összetevő

A címer legfontosabb része a pajzs, mivel az első ilyen megkülönböztető jeleket is a pajzsokon viselték. Ezért a tulajdonképpeni címernek a pajzsot mint alakot tekintjük. A címer többi részei az úgynevezett címerrészek és címertartozékok.

A pajzsból, sisakból, sisakkoronából, sisaktakaróból és sisakdíszből álló címert teljes címernek is nevezik. A címer akkor is címer marad, ha csak a pajzsból áll. A többi címerrész el is maradhat, de a pajzs sohasem hiányozhat.

A címerpajzsnak a címerábrák elhelyezésére szolgáló felülete a mező. A pajzsot a címerviselő szemszögéből kell szemlélni, mintha az a mellvértjén lenne, vagyis ami szemből nézve vagy papírra vetve a jobb oldalon van, az a viselő szemszögéből és így a heraldikai nevezéktan szerint is bal oldali.

A mezőt különféle színekkel lehet bevonni. Ezek lehetnek fémek (arany és ezüst), színek (vörös, kék, zöld, fekete, bíbor) és prémek vagy bundabőrök (hermelin, evet, mál). Az utóbbiak összefoglaló neve borítás, míg a fémek és a színek összefoglaló neve mázak.

A mezőben különféle címerábrákat lehet elhelyezni. Ezek lehetnek címerképek vagy mesteralakok. Ezért a színezett, borított mezőt heraldikai alapnak vagy egyszerűen alapnak is nevezzük. Így például beszélhetünk kék alapon három aranykoronáról vagy vörös alapon ezüst görög keresztről.

A címer három fő alkotórésze tehát: 1. a pajzs, 2. a szín (borítás), 3. a címerábrák.

A címerábrák lehetnek címerképek vagy mesteralakok.

A címerhatározó klasszifikációs rendszere a címerképeket hat csoportba osztja: 1. emberek, 2. tárgyak, 3. állatok, 4. természeti tárgyak és jelenségek, 5. növények, 6. egyéb címerképek.

Az adott képen ábrázolt lény rendszertani besorolását a fej határozza meg, a kentaur ezért került pl. az ember csoportjába. Az állatokra is érvényes, hogy azon lények besorolásánál, melyeknek nincs külön neve, és két eltérő állat testrészeiből állnak (például medvefejű és oroszlántestű lény), a fej (és annak máza) a releváns, az állatot a fej szerint soroljuk be a rendszerbe (adott példában a medvék közé).

A magyar címereken gyakran szerepel a páncélos kar és a láb. Ezek lehetnek levágottak, ha a vágóvonal egyenes és letépettek, ha a vágóvonal cafatos. A címerkép lehet növekvő, ha csak 1/3-a látható, előtűnő, ha félig, és előtörő, ha a kétharmada látszik. Ha csak a körvonalai figyelhetők meg, árnyéknak nevezzük.

A heraldikában rendkívül gyakori az oroszlán és a sas. Sokszor további megkülönböztető jegyekkel is rendelkeznek, mint például lépő, ülő, ugró, ágaskodó, visszanéző stb. oroszlán és más négylábú állatok. Az állatok eltérően színezett csőrét, karmait, patáját, agyarait, fogait, esetleg uszonyait, sörényét, farokvégét stb. a címerleírásban fegyverzetnek nevezzük. Így például beszélhetünk arannyal fegyverzett vörös oroszlánról.

A heraldika mai álláspontja szerint az oroszlán csak rendesen növő alakban ábrázolható, hátsó lábain állva, jobb első lábát felemelve. Heraldikai színei vörös vagy arany, ritkábban fekete és csak elvétve egyéb színű. Karmai a testétől eltérő színűek, így ha az oroszlán ércszínű, karmai vörösek vagy kékek, ha pedig a test színes, akkor arany vagy ezüst színűek, de a pajzs, illetve mező színétől mindig eltérő. A fogak és a szemek általában ezüstösek, de ha a mező ezüst, akkor színesek.

Az oroszlánt rendszerint koronával a fején ábrázolják. Heraldikai tekintetben a korona mindig nyílt, karikán egy egész és két fél háromleveles dísszel. Teljesen hibásak a zárt koronák. Elhelyezés tekintetében a korona függőleges tengelyirányban legyen, de lehetőleg a pajzs hosszvonalának megfelelően. A koronaábrázolással egybekötve minden előző feltételnek megfelelő címerállat tekinthető oroszlánnak, míg minden más nagymacskához hasonló ábrát (még ha sörényes is, ám például nem ágaskodik) leopárdnak nevezünk.

Az indoeurópai mitológia szerint legfőbb ellensége az egyszarvúnak az oroszlán; az Egyesült Királyság királyi címere két oldalán pajzstartókként megjelennek. A magyar heraldikában több címerben megjelenik mindkettő állat együtt, általában az egyik a sisakdíszben, a másik a pajzson; mindkét alak egymással szembeni ágaskodó pózban ritkábban, egyedül például a kelecséni Fejérpataky-, a déesi Kádár-, a pongyelóki Róth-, a nemes Surányi-, a szinyei Zinie-, valamint a lovászi és szentmargithai Sümeghy családnál szerepel.

A növények között gyakori a heraldikai liliom és a heraldikai rózsa. A természeti tárgyak közül a magyar heraldikában nagyon gyakori a (hatágú) csillag és a félhold, valamint viszonylag gyakori a nap is.

A mesteralakok az osztóvonalak által létrejövő geometriai alakzatok, melyeket eltérő módon színeznek ki, mint a pajzsmező többi részét. Az osztóvonalak által a pajzson létrejövő alakzatok lehetnek mezők vagy mesteralakok, attól függően, hogy a színek és más címerábrák milyen szerkezeti alakzatokat eredményeznek. (Lásd szín-alakzat viszony). Ennek ismerete a címerhatározás szempontjából is fontos.

A fekete-fehér ábrákon a színeket általában vonalkázással jelölik.A pajzsmező ornamentális vagy geometriai vonalakkal történő díszítése a damaszkolás. Ritka színezési mód az árnyék, amikor csak a címerábra körvonalai látszanak, s ezen az alap színei áttetszenek.

A pajzs tagolása

A főbb tagolások: a hasítás, vágás, harántolás, balharántolás, négyelés és harántnégyelés.

A főbb mesteralakok a főbb tagolások diminutíváinak tekinthetők: a cölöp, a pólya, a harántpólya, a balharántpólya a kereszt és a harántkereszt.

Az angol heraldikában ezen kívül fő mesteralaknak (ordinary) számít a szarufa, az ágas és a villa is.

Az egyéb mesteralakok csoportjába olyan címerábrák képezik, melyek részben a fentiek változatai, részben külön típusok. A fontosabbak a következők: a pajzsfő, a pajzstalp, a telek, a sakkozott, a harántsakkozott, a rutázott, a rácsozott, harántrácsozott stb. pajzs, az ék, a süvegezett, a saruzott pajzs, a ráma, a bizánci, a lepényes stb.

A címerpajzs függőleges, vízszintes és harántos vonalakkal történő tagolása általában osztott pajzsot hoz létre. Az osztóvonal lehet egyenes, hullámos, homorú, domború, ormos, fűrészes, fodros, mankós, fecskefarkas, golyós, felhős, vaskalapszerű, keresztalakos, villás, meanderes, lángnyelves, íveltstb.

A pajzs lehet kétszer, háromszor, négyszer stb. osztott.

A kétszer osztott vagy felezett pajzsoknál több variáció fordul elő. A függőleges vonallal történő osztás hasított, a vízszintes vágott pajzsot eredményez. Az átlós vonalak szelt pajzsot adnak: a (heraldikai) jobb felső sarokból kiinduló osztóvonal harántolt, a bal felső sarokból átlósan a jobb alsó sarokba tartó vonal balharántolt pajzsot eredményez.

A háromszor osztott vagy harmadolt pajzsok az előzőek változatai, de itt csak akkor beszélhetünk harmadolt pajzsról, ha az egyes mezők borítása eltérő. Ha ugyanis a két szélső mező máza megegyezik, mesteralakkal (pólyával, cölöppel, harántpólyával, vagy balharántpólyával) van dolgunk, nem harmadolt pajzzsal. A harmadolt pajzsoknak ezenkívül további változataik is vannak. Ha az osztóvonalak egyenesek, ék-, illetve villásosztásról beszélünk, ha pedig a ferde osztóvonalak íveltek, sátorral van dolgunk.

Ha a pajzs egyidejűleg hasított és vágott, négyelt pajzsot kapunk, ha egyidejűleg harántolt és balharántolt, harántnégyelt pajzs jön létre. Különbséget kell tennünk a négyelés és a negyedlés között (de. Quadrierung, Wiederquadrierung, en. Marshalling). Ez utóbbi ugyanis a rokoni heraldika eljárása, amikor a pajzson bizonyos szabályok szerint több önálló címert egyesítenek. Ezek tovább öröklődnek és néhány generáció alatt négynél jóval több címermezőt is eredményezhetnek. A címerhatározás szempontjából azonban csak a címermezők száma a releváns.

Az ötnél több mezőre osztott pajzsok osztóvonalai általában függőleges és vízszintes vonalak. Ezért ezeket egységesen ötödölt, hatodolt, hetedelt stb. pajzsoknak nevezzük.

Ezen címerosztási típusokon kívül a címerhatározó klasszifikációs rendszere más alapváltozatokat nem fogad el. Így például nem foglalkozik az olyan átmeneti típusokkal, amikor a hasított pajzs jobb mezője vágott vagy a vágott pajzs felső mezője hasított. A címerhatározói rendszer mindig a szimmetriát keresi, ezért ezen pajzsok nem háromszor osztottak, hanem csak kétszer.

A boglárpajzsokat és az egyéb kispajzsokat nem számítjuk a címermezők közé, csak az általuk kitakart mezőket. A boglárpajzs és más kispajzsok előfordulása egy címeren a címerhatározó klasszifikációja szerint összetett, vagyis osztott címert jelent, hiszen a boglárpajzzsal ellátott címer legalább két különálló címer összetételéből jött létre.

Több címer nemcsak egy pajzson belül egyesíthető, ugyanez több pajzzsal is megtehető. Ilyen esetben egyesített címert kapunk. Főképp házasságkötéskor, címeregyesítés (fr. alliance) alkalmával jöttek létre és gyakran láthatók például egy-egy főúri kastély homlokzatán, de egyes intézmények, testületek, joghatóságok, települések is egyesített címereket használtak.

A heraldika forrásai

A címertan forrásait két fő részre oszthatjuk: írott és képzőművészeti forrásokra.

Az írott források közé tartoznak a címerek szóbeli leírásai, mint egyes trubadúrok és címerköltők művei (Chrétien de Troyes, Wolfram von Eschenbach, Ulrich von Lichtenstein, Konrad von Würzburg, Peter Suchenwirt stb.), más írott források, a címermondák stb.

A képzőművészeti források közé tartoznak a címeres levelek, pecsétek, pénzérmék, sírkövek, címerkönyvek, címertekercsek, halotti pajzsok, zászlók stb.

A címerleírás (más néven leírás, blazon)

A címerek képi ábrázolásainak szavakba öntése. A címerleírásnak egyszerűnek, rövidnek, egyértelműnek és szabályszerűnek kell lennie olyan módon, hogy az alapján a címert a címerfestő pontosan és gond nélkül meg tudja rajzolni.

A címer művészi megformálása a címerfestő feladata a maga tehetsége, heraldikai ismeretei és a heroldok vagy heraldikusok által megadott címerleírás szerint. A jó leírás alapján a heraldikus vagy a címerfestő a címert pontosan meg tudja rajzolni anélkül, hogy azt ismerné. A címer rajza tehát nem annyira fontos, mint a címer tartalma. Egy címert különféle módon vagy stílusban lehet megrajzolni, de a tartalmának (a címerábráknak és azok pózának) mindig azonosnak kell lennie.

A címerleírás tehát a címerek leképzésére szolgáló rendszer, melyhez a heroldok külön nyelvezetet fejlesztettek ki. Ezt nevezzük blazonnak. A címerleírás a heraldika egyik legfontosabb területe, mert önmagában egyszerre címerhatározás, nevezéktan, címerművészet, címerdiagnosztika stb., illetve része ezeknek.

A címer konkrét rajza azonban gyakran elengedhetetlen, mert a leírás az aprólékos nyelvezet ellenére sem tudja azt mindig pontosan visszaadni, különösen ami a címerábrák pózát és megkülönböztető jegyeit illeti. A címerhatározás számára is leginkább a címerrajz felel meg, noha a leírások alapján is készültek már különféle címerregiszterek.

A címerleírás fontos tartozéka a címernek, mert gyakran csak a leírásból derül ki (például egy címerlevélben), hogy milyen címerábrákról van szó és/vagy azok mit szimbolizálnak. Forgon Mihály a leírást tartotta fontosabbnak. Más vélemények szerint a legrészletesebb leírás sem helyettesítheti a címer ábráját.

A címerleírás konkrét megjelenése a címerrajz (Forgonnál „festmény”), mely gyakorlati részletességénél fogva lehetővé teszi a címerek megkülönböztető jegyek szerinti pontosabb klasszifikációját, alapja a címerhatározásnak, hasznosítható a stílustani, viselettörténeti, eszköztörténeti stb. kutatásoknál.

Fennmaradtak olyan címereslevelek is, amelyeken a festett címer egészen mást ábrázol, mint a szöveges címerleírás. Ilyen esetekben a későbbi leszármazottaknak okozott gondot, ha a címert használni akarták. Természetesen az uralkodói pecsét és aláírás a leírt szöveget hitelesítette, függetlenül attól, hogy a később elkészített címerkép mit ábrázolt, milyen stílusban és színvonalon készült el. Tehát csakis a szövegleírást figyelembe véve lehetett a címert használni.

A címerleírások eredete

A címerleírás valószínűleg az irodalmi művek közvetítésével jött létre. Amikor Chrétien de Troyes le akarta írni egyes irodalmi hőseinek a címerét, bizonyos kifejezéseket kellett használnia, hogy érzékeltetni tudja a szóban forgó címert. Ilyen irodalmi leírások lehettek az alapjai a heroldok leírásainak is. A címerleírást a heroldok Franciaországban blasonnak nevezték, mely egyben egy irodalmi forma megnevezése is. Német nyelvterületen ez a fogalom 1320 körül bukkant fel.

Azelőtt a címerek leírására ott a „pruven” szót használták, melynek később ‘hízelgő dicséret’ értelme is lett, talán az olyan címerköltők tevékenysége nyomán is, mint Peter Suchenwirt. A latin országok és Anglia számára a francia címerleírás és nevezéktan volt a meghatározó, mely már a 13. században kialakult és mindmáig alig változott.

A német nyelvterületen viszont kaotikus állapotok uralkodtak. Nem volt egységes szaknyelv, hanem minden heraldikus a saját nevezéktanát és címerleírási módszerét alkalmazta. A 15. századra a német heroldok nevezéktana teljesen elavult. A kancelláriai heraldika címerleírásai nélkülözték a koherens heraldikai blasont, ezért Philipp Jacob Spener is latinul írta heraldikai művét.

A reneszánszban és a barokkban igény mutatkozott a többmondatos, virágnyelvi leírásokra, melyek tele voltak ismétlésekkel és bonyolult, szokatlan fordulatokkal. Ez egyben a korabeli irodalom, az ún. konceptualizmus (vagy gracianizmus, az „estilio culto”) egyik elve is volt. (A címerfestésbenekkoriban dívott az all’antica stílus.) A címerleírás a kancelláriai heraldikával együtt indult hanyatlásnak a holt heraldika korában.

A címerleírás szabályai véglegesen csak a 19. században állandósultak Európában, a tudományos heraldika kialakulásával. Az élő heraldika korának végéig nagyjából a négyelés volt a maximális osztási fok. A kancelláriai heraldika azonban egyes esetekben, főleg az uralkodói címerek esetében, egyre több címert egyesített a pajzson és ezzel a címerleírások hossza is megnövekedett.

Kassa címereslevelének fordítása:

Mi Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya, ezen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akit illet, hogy királyi kegyünk által, tekintettel hű kassai polgáraink és vendégeink hasznára, azt akarván, hogy ugyanezek felemelkedjenek a kegyelem ajándékai által, alázatos folyamodványukra személyes jóindulatunkból engedélyeztük ugyanezen kassai polgáraink részére, hogy ettől fogva városuk titkos és nyilvános pecsétjén és zászlóján joguk legyen és örökké használhassák a királyi címerünkből kivett pajzsformát, melyben felül kék színű sáv három liliom ábrájával húzódik, és oldalt lentről négy vörös és ugyanannyi fehér vonal. Titkos pecsétünk alatt ezen oklevél igazolására, kiváltság formájában fogjuk kiadni ugyanazon polgáraink hasznára nagypecsétünk alatt, amennyiben ezt elénk fogják terjeszteni. Kelt Diósgyőrben, az Úr mennybemenetele előtt két nappal 1369.

A címerleírásokat a heroldok hozták létre. Ez tulajdonképpen egyfajta címerelemzésnek is tekinthető, mert pontos szerkezeti elemeket kell követni ahhoz, hogy egy leírás érthető, majd a címer elkészíthető legyen. Amikor a leíró megnevezi a pajzs színét, a pajzsban található címerábrákat, azok pózát stb., tulajdonképpen a címer megszerkesztésének módját mondja el. (Vesznek egy üres pajzsot, kiszínezik, esetleg tagolják, ráhelyeznek egy jelképet, azt is kiszínezik stb. A helyes címerleírás a címer megszerkesztésének módját mondja el a rajzoló számára.)

Egyes korai címerek csak leírásból ismertek, noha ezek természetesen szintén egy-egy konkrét címer alapján készültek. Plantagenet Gottfried 1128-as roueni lovaggá avatásasorán például a király hat oroszlánnal díszített pajzsot akasztott Gottfried nyakába. Marmoutieri Jean tudósítását gyakran az első címerleírásnak, azaz az első heraldikai elemzésnek tartják. A másik korai irodalmi mű, melyben címerleírások olvashatók, Chrétien de Troyes: Le chevalier de la charettecímű műve.

Magyarországon IV. László király egy 1273-as oklevelében olvashatunk arról, hogy Péter (Csák Máté apja) Feketehalom és Baranka vára alatt vitézül harcolt, amikor István, ifjabb király Bulgáriára támadott (1266). Péter itt oroszlánként harcolt és ezt a jelvényt a zászlaján viselte. (A Csák nemzetség címere az oroszlán volt.) Anonymus és Kézai Simon ugyancsak leírja a fontosabb nemzetségek címerét. A legkorábbi magyar címereslevelek csak címerleírást tartalmaztak, címerrajz nélkül. Ilyen Kassa címereslevele 1369-ből, a Sárkányrend 1408-as alapítólevele stb.

Az első magyar címeradomány (pontosabban címerjavítás) 1327. október 23-ról Dancs mester (? – 1334/1339k.), zólyomi ispán részére szintén csak címerleírást tartalmaz:

cristam inferibus descriptam, que vulgo Cymer dicitur, in forma avis blaveas alas, sub quibus folia deaurata in modum herbe, vulgo Luhere dicte, pendent.

Ekkoriban a címeradományok csak a sisakdíszre vonatkoztak. Vannak olyan címerek is, melyeket csak címerleírásból ismerünk, s melyeket ezek alapján elég nehéz megrajzolni.

Címerleírási rendszerek

A címerleírásnak rövidnek és világosnak kell lennie. Ezért a gyakran túlbonyolított és pontatlan, szakszerűtlen magyar címerleírásokat is racionalizálni kell. Ez a nevezéktan egységesítésével és a címerleírási szabályok leszögezésével érhető el.

A heraldikában különféle címerleírási rendszerek használatosak. A legkorábbi a francia (néha franko-norman) címerleírás, mely az aprólékos és szinte túlfinomult nevezéktanra támaszkodva képes tömörített formában, akár egy mondatban is megadni egy viszonylag bonyolult címer leírását is. Ezen alapul az ún. anglo-norman címerleírás is, melynek nevezéktana jórészt francia eredetű.

Ez ugyancsak tömörített formában adja meg a címerek leírását. A leírás tömörsége miatt a legaprólékosabb póz, megkülönböztető jegy, helyzet stb. kifejezésére is külön szakkifejezésre van szükség. Ennek jellegzetessége a melléknévi igenevek gyakori használata. A szakkifejezések tömkelege miatt az ilyen leírás a laikusok számára kevéssé érthető, a leírás azonban a bonyolult nevezéktan miatt nagyon egyszerű. Ezért a francia és elsősorban az angol heraldikát a címerleírás (a szerkezeti elemek pontos meghatározása) irányítja.

A német és a közép-európai címerleírás már közelebb áll az élő beszédstílushoz, ezért hosszabb és néha bonyolultabb, de nem feltétlenül pontosabb, ugyanakkor a laikusok számára jobban érthető. Több benne a jelzős szerkezet, és a szubjektív megfogalmazás lehetősége, mivel nem követ egyértelmű szabályokat. Így viszont a leírás stilisztikailag is jobban élvezhető. A régebbi heraldikai felfogás szerint a leírásnak olyan részletesnek kell lennie, hogy ennek alapján a címert egyértelműen le lehessen rajzolni. A cél inkább a szakszerűség és az érthetőség együttes elérése.

A magyar heraldika szellemének megfelelő címerleírás tárgyilagos, de nem túl száraz. Kár lenne megfosztanunk a címerleírást az olyan kifejező szófordulatoktól, mint például az oroszlán „kivont kardot villogtatva” (Nagy V. 118.l.), „balról négy csillag fénylik” (Nagy I. 13. l.), „egy magyar vitéz, ki egy szakállos törökkel viaskodik” (Nagy I. 44. l.), melyet Nagy Iván használt s melyek egyetlen szóval több fogalmat és tulajdonságot is kifejeznek. Az általa használt olyan leírások, mint például „két fekete madár egymással veszekedik, egyik száraz törzsről a másikra ugrik” (Nagy X. 375. l.) azonban már fölösleges túlzások.

Lengyelországban több család is ugyanazt a címert használja, melynek külön neve van (ún. proklamatio). A címerleírás helyett elégséges ezen nevek megemlítése is (például Nalenč, Topor, Lis, Ljubič, Leliva, Radvan stb.), mivel a címereket mindenki viszonylag jól ismeri

A magyar államcímer leírása különféle leírási rendszerekben:

Magyar:
Hasított pajzs, a jobb oldali mező vörössel és ezüsttel hétszer vágott, a bal oldali mezőben vörös alapon zöld hármas halmon ezüst kettős kereszt, mely aranykoronából nől ki.

Francia:
Parti, au un, fascé de huit pièces de gueules et d’argent; au deux, de gueules, à la croix patriarchale pattée d’argent, issante d’une couronne d’argent, plantée au sommet d’un mont de trois coupeaux de sinople.
Hasított, az elsőben nyolc vörös-ezüst vágás, a másodikban ezüst talpas pátriárkakereszt, arany koronából kinövő, zöld hármas csúcsú hegy tetejére helyezve.

Angol:
Per pale, dexter barry of eight gules and argent, sinister gules, on a mount vert a crown or, issuant therefrom a double cross argent.
Hasított, jobb vörössel és ezüsttel nyolcszor vágott, bal vörös, zöld halmon aranykorona, ebből növekvően ezüst kettős kereszt.

Német:
Der gespaltene schild zeigt Rechts ein siebenmal von Rot und Silber geteiltes Feld und links in Rot auf dem golden gekrönten, emporragenden mittleren Teile eines grünen Dreiberges ein doppeltes silbernes Tatzenkreuz.
A hasított pajzsban jobbra egy vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező látható, balra pedig vörösben egy zöld hármas hegy aranykoronával díszített középső részéből talpas ezüst kettős kereszt emelkedik ki.

Olasz:
Scudetto partito: nel 1° fasciato di rosso e d’argento di otto pezzi; nel 2° di rosso alla croce patriarcale e patente d’argento movente da una corona d’oro, sostenuta da un monte alla tedesca di tre cime di verde.
Hasított pajzs: 1. nyolcszor vörössel és ezüsttel vágva, 2. vörösben ezüst talpas pátriárkakereszt, arany koronából kinövő, melyet egy német stílusú zöld hármas hegycsúcs támaszt alá.

Mint látható, a legtömörebb az anglo-norman címerleírás. (Ugyanez a leírás a beszélt nyelvben így hangzik: The sinister (right side) features four silver and four red stripes; the dexter (left side) consists of a silver double cross on red base, situated inside a small golden crown, the crown is placed on the middle heap of three green hills.
Azaz: A jobb oldalon négy ezüst és négy vörös sáv látható; a bal oldal vörös alapon ezüst kettős keresztből áll, mely kis aranykoronába van illesztve, a korona pedig a három zöld domb középső csúcsára van helyezve.)

Az angol-norman címerleírás menete

1. Megadjuk a címerpajzs színét, 1. a. amennyiben a pajzs osztott, először az osztás módját adjuk meg, 2. leírjuk a mezőben látható mesteralakot (en: ordinary), illetve címerképet, ha a pajzsban nincs mesteralak, és megadjuk a címerábra színét, 3. leírjuk a másodlagos címerábrát, 4. leírjuk a mesteralakon vagy az elsődleges címerképen elhelyezett másodlagos címerképet, 5. leírjuk azon címerábrákat, melyek nem foglalnak el központi helyet, 6. leírjuk a pajzsfőben, a telekben, a rámában elhelyezkedő címerképeket, 7. leírjuk a címertörést (azon mellékjegyet, mely jelzi, hogy annak viselője hányadik fiú a családban), 8. leírjuk a külső címerrészeket (sisak, sisaktakaró, sisakdísz, pajzstartók, jelmondat).

A német címerleírás menete

Galbreath címerleírási rendszere:
1. Megadjuk a címerpajzs színét, 1. a. amennyiben a pajzs osztott, először a jobb felső mező színét adjuk meg. 2. leírjuk a mezőben található címerábrákat és a fő címerábrát 3. végül leírjuk azon címerábrákat, melyek más címerábrákat díszítenek (azokra vannak ráhelyezve).

A pajzsfőt és a pajzstalpat a többi címerábra után említjük. Ha egy címerábrára más címerábrák vannak helyezve, először a legalsót említjük. A mellékjegyeket mindig utoljára írjuk le.

Egy címerábra megkülönböztető jegyeit csak akkor említjük, ha az eltér a szokásostól (a vízszintestől vagy függőlegestől). Meg kell említeni, ha két címerkép egymás mellett vagy alatt van. Három címerképnél a szokványos helyzet a 2-1 (két címerábra egymás mellett és egy alattuk). Minden ettől eltérőt külön meg kell említeni. Négy vagy öt címerábra szokványos módon keresztes vagy harántkeresztes alakzatban helyezkedik el. Ha a pajzsban több címerábra van, először a legfontosabbat írjuk le, majd az ezt kísérő, díszítő címerábrát a megfelelő szakkifejezéssel.

Ha egy pajzsban több címert egyesítettek, először az osztás módját adjuk meg (hasított, négyelt, vágott, egyszer hasított és kétszer vágott, ékkel hasított stb.) és az összes mezőt külön írjuk le. A pajzsfőt utoljára hagyjuk. A főpajzs után a boglárpajzsot és esetlegesen az erre helyezett szívpajzsot írjuk le. Ha a pajzs több részcímerből áll, két mező esetén először a jobb, majd a bal oldalit, illetve a felsőt és az alsót írjuk le. Három mező esetén először a felsőt, majd a jobb és végül a bal oldalit említjük.

A címerpajzs után leírjuk a többi címerrészt: a sisakot, sisakdíszt, sisaktakarót, a pajzstartókat és a heraldikai díszelemeket, és végül a jelmondatot.

A sisaknál megemlítjük a sisak fajtáját, és a sisakkoronát. Ha több sisak van a pajzson, leírásukat a jobb oldalival kezdjük, illetve a középsővel, majd a hozzá legközelebbi jobb és bal oldalival, így haladva a pajzs széle felé. A pajzs melletti, illetve a pajzstartók által viselt sisakokat külön meg kell említeni. A jelmondatnak csak a szövegét adjuk meg, a betűk típusának és színének leírása szükségtelen.

A címerleírás szabályai

A heraldikában a címert a viselő szempontjából kell szemlélni, ezért az oldalak felcserélődnek. Ami nekünk szemből a bal oldal, az a heraldikában a jobb oldal és fordítva.

A leírást a pajzzsal kezdjük, a mező borításával, majd megnevezzük a fő címerábrát és annak pózát, színét, valamint a mellék-címerábrákat. Ha a pajzs osztott, először azt említjük meg. Ha a címerben van boglárpajzs, először azt írjuk le. A végén írjuk le a sisakdíszt és a többi kiegészítő címerrészt és -tartozékot: a sisakot, sisakdíszt, sisaktakarót, rangjelölő koronák, méltóságjelvények, pajzstartók, jelmondat stb. Ha a pajzson két sisak van, először a jobb oldali sisakdíszét írjuk le. Három sisak esetén a leírást a középsővel kezdjük, majd a jobb oldalival folytatjuk és a bal oldalival fejezzük be. Négy és több sisak esetén jobbról balra haladunk.

Általánosságban az az elv érvényes, hogy a pajzsot vagy annak ábráit fentről lefelé és jobbról bal felé írjuk le.

Nem adjuk meg a pajzs formáját, helyzetét, a mező damaszkolását. Csak a sisak típusát említjük, de nem írjuk le a színét (kivéve az aranysisakot), a rajta található monilét, a sisak bélését, a pántok színét (kivéve ha ez rangjelölő szerepet tölt be). A sisakkoronát is csak akkor írjuk le, ha eltér a szokásostól. A sisakdíszeknél meg kell adni azok irányát, ha nem egyeznek a sisak irányával. Nem írjuk le a sisaktakaró alakját, csak a színét és a bélését. A rangjelölő koronákat, fejedelmi süvegeket, kalapokat, továbbá a címersátrakat és címerpalástokat sem írjuk le részletesen, mert ezeket a nevük alapján minden heraldikusnak ismernie kell. Csak az eltéréseket kell megemlíteni. (Ha például a címersátor nem egyszínű vörös.)

A leírásban nem említjük meg a magától értetődő jellemzőket, csak a szokásostól eltérő jegyeket. Nem említjük meg pl., hogy a sas egyfejű, csak azt, ha kétfejű, ha az oroszlán kétfarkú stb. Nem említjük meg, ha a címerkép jobbra néz (ez a szokásos heraldikai póza), csak azt, ha balra néz. A heraldikában a sas szokványos módon kitárt szárnyú, a rózsa ötszirmú, a liliomháromlevelű, a csillag a magyar heraldikában hatágú, az angolban ötágú stb. Ezen pózok automatikusan benne foglaltatnak az adott címerábra nevében, ezért csak az ettől eltérő pózt kell megnevezni. A leírásban mindent közölni kell, ami nem magától értetődő.

A hagyományos címerleírásban az osztott címerek mezőit jobbról balra és fentről lefelé írjuk le. Minden egyes mezőnél úgy járunk el, mint az egyszerű címerek leírásánál. Ha például a négyelt pajzsban két vagy több mező címerábrái azonosak, a mezők sorszámának megadásával egyszer írjuk le azokat. Ha például a sisakdísz oroszlánja megegyezik a pajzs fő címerképével, annak említése is elégséges, hogy „a sisakdísz ugyanaz, mint a pajzsbeli oroszlán”.

A szerkezeti szemléletű címerleírás példái

Egyszerű címerek

1. A leírást az alap színével kezdjük.
2. Ellentétben az anglo-norman címerleírással, a pajzsfőt és a pajzstalpat elsőként említjük, egyrészt hogy ne kelljen hozzá visszatérni, másrészt azért, mert ez felel meg jobban a magyar nyelv és címerleírás természetének. Például a magyar címer második mezőjében vörös alapon zöld hármas halmon(=pajzstalpon) kettős kereszt van. A pajzsfőnek, pajzstalpnak és a rámának nem kell megfelelnie a színtörvénynek.
3. Megnevezzük a legfontosabb címerábrát (ebben az esetben azt, amelyik alul van).
4. Leírjuk a felső címerábrát.
5. Leírjuk a felső címerábra díszítését.

Osztott címerek

Az osztott címereknél a magyar heraldika szabályainak és hagyományainak egyaránt megfelelő, tömörített leírási változatot fogjuk használni, egyrészt hogy helyet takarítsunk meg, másrészt hogy bemutassuk, ez a címerleírási forma is jól használható, sőt sokkal szakszerűbb és érthetőbb is lehet, mert a szabályok követésével a leírásból kiküszöböli a szubjektív elemeket. Egyébként valami hasonlóra programszerűen már Orosz Ernő is törekedett.

A bonyolultabb tagolásoknál nem árt, ha a leírt mezőket számozzuk, a boglárpajzsokat és egyéb kispajzsokat pedig nagybetűkkel jelöljük.

1. Megadjuk az osztás fokát és típusát (például vágott, négyelt)
2. A leírást a boglárpajzzsal kezdjük (ha a címerben található ilyen), illetve a jobb felső mezővel
3. Megadjuk az adott mező színét (az alapot) (például fent kék alapon, vagy 1. és 4. kékben)
4. Megnevezzük a mezőben található fő címerábrát (illetve a dominánsat vagy a keretet, pajzsfőt vagy pajzstalpat) és annak színét (például aranyliliom, ezüst oroszlán, vörös keret, sakkozott pajzsfő)
5. Megadjuk a fő címerábra kiegészítő jegyeit, díszítését (oroszlán: vörössel fegyverzett, kétfarkú, ágaskodó, aranykoronás, ezüst kardot tartó, harántpólya: kék, 3 aranycsillaggal díszített)
6. Megnevezzük a többi címerábrát és leírjuk a színét, a kiegészítő jegyeit (például ezüst félhold: bukó; ezüst nap: 16 sugarú, felkelő)
7. Rátérünk a pajzson kívüli címerrészek leírására (sisak, sisakdísz, siasaktakaró, pajzstartók, jelmondat stb.)

Magyarország teljes nagycímere (gyűjtőcímere) Gatterernél, a 18. században.

A. a boglárhelyen [a legelőkelőbb helyen] vörös alapon ezüst pólya (Ausztria), a pajzs többi része négyeltés a mezők fölött egy-egy kispajzs „uralkodik”: B. Magyarország címere kispajzson, a mezőben fent 1. vörösben oroszlán: ezüst, kétfarkú (Csehország), 2. mellette kékben három arany leopárdfej: koronás (Dalmácia), 3. ezüsttel és vörössel sakkozott mező (Horvátország), 4. a második sorban aranyban ezüst kardot tartó kar: vörös, a mező bal széléből kinyúló (Bosznia), 5. jeruzsálemi kereszt [ezüst alapon arany mankós végű kereszt szárai közt kis aranykeresztekkel] (Jeruzsálemi Királyság), 6. kékben oroszlán: ezüst, kis ezüst keresztet tartó (India); C. a bal felső kispajzson vörös keretben arannyal és kékkel hatszor harántvágott (tkp. 3 kék pólya) mező (Burgundia), a mezőben fent 1. vörösben arany bástya (Kasztília), mellette 2. ezüstben vörös [helyesebben bíbor] oroszlán: koronás (Leon), alatta 3. arannyal és vörössel nyolcszor hasított (tkp. 4 vörös cölöp) mező (Aragónia), mellette 4. harántnégyelt mező, jobbra és balra (1. és 3.) ezüstben fekete sas, fent és alul (2. és 4.) arannyal és vörössel nyolcszor hasított mező (Szicília); D. a jobb alsó kispajzs hasított, elöl aranyban vörös harántpólya: 3 ezüst sas [pontosabban alerion] (Lotaringia), hátul aranyban 6 (1-2-2-1) lepényes, a felső kék, 3 (1-2) aranyliliommal, a többi vörös [ún. „Medici-gömbök”] (Toszkána), alatta a mezőben fent 1. feketében arany oroszlán (Brabant), mellette 2. ezüstben kígyó: kék, koronás, vörös gyereket elnyelő (Milánó), mellette, 3. zöldben ezüst párduc: tüzet okádó (Stájerország), alatta 4. aranyban 3 vörös leopárd: balra menők (Karintia), mellette 5. ezüstben kék sas (Krajna) mellette, 6. Erdély: vörös pólyával vágott, fent kékben fekete sas: a pólyából növekvő, felette jobbra arany nap, balra ezüst félhold, az alsó mező aranyban hét (3-4 [a szokványos eloszlás: 4-3]) vörös bástya; végül az utolsó, bal alsó kispajzs E. aranyban oroszlán: vörös, kékkel fegyverzett, kékkoronájú (Habsburg család [ősi címer]), alatta a jobb felső mezőben 1. aranyban három fekete leopárd(Svábország), mellette 2. kékben ezüst-vörös sakkozott sas: arannyal fegyverzett, aranykoronás (Morvaország), mellette 3. ezüstben vörös sas: arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, aranykoronás (Tirol) [a szárnyán lóherevévű arany félhold, avagy pánt is szokott lenni], alatta 4. kékben 2 hal: arany, egymástól domborúan elforduló, mellettük kétoldalt, fölött és alatt 4 (1-1-1-1) kis aranykereszt (Bar hercegség), mellette 5. aranyban fekete oroszlán (Jülich), végül mellette 6. harántvágott mező, a felső rész kékben arany oroszlán, az alsó rész ezüsttel és vörössel [itt] négyszer [helyesen ötször] balharántvágott (Gorícia). A pajzs fölött hétpántos királyi korona, efölött két repülő angyal a Szentkoronát tartja. A pajzstartó két griff, melyek levéldíszen állnak.

II. József nagycímere.

Három egymásra helyezett pajzsból áll: I. szívpajzs, II. boglárpajzs, III. nagypajzs, melyen négy további kispajzs látható: A. Magyarország, B. Csehország, C. Burgundia, D. Jeruzsálemi Királyság. Ezen kispajzsok négy, alattuk elhelyezkedő mező fölött „uralkodnak”. Az A és a B kispajzs között további négy, az A és a C, valamint a B és a D kispajzs között egy-egy, a C és a D kispajzs között további három címerlátható.
I. A szívpajzsban a Habsburg–Lotaringiai-ház hasított címere: elöl vörösben ezüst pólya (Ausztria), hátul aranyban harántpólya: vörös, 3 ezüst alerionnal díszítve (Lotaringia), a pajzson főhercegi korona.
II. A boglárpajzs 10-szer osztott, az örökös tartományok címerével. 1. jobbra fent Stájerország, mellette 2. Karintia, mellette 3. Krajna, jobbra a második sorban 4. aranyban három szarvasagancs: fekete, pólyásanegymás alatt (Württemberg), a másik oldalon 5. aranyban 3 oroszlán: fekete, menő, egymás alatt (Svábország), a harmadik sorban jobbra 6. Habsburg címere, mellette 7. Tirol, mellette az ékben 8. Gradisca, mellette 9. Gorícia, mellette 10. vörössel és ezüsttel hatszor harántvágott alapon arany cölöp(Burgau).
III. A nagypajzsban jobbra fent A. Magyarország kispajzsa, az alája tartozó mezők közül a jobb felső sarokban 1. Dalmácia, mellette 2. Horvátország, alatta jobbra 3. Szlavónia: kékben ezüsttel szegett zöld hullámos pólya természetes színezetű nyesttel díszítve, a pólya fölött arany csillag, mellette 4. hasítottmező, elöl vörösben egy [látható, valójában 3?] pogány korona (Galícia), hátul kékben 2 pólya: ezüsttel és vörössel sakkozott (Lodoméria), fölötte, az A. és B. kispajzs közti négyelt mezőben jobbra fent 1. Kasztília, mellette 2. Leon, alatta jobbra 3. Aragónia, mellette 4. Szicília. A nagypajzsban balra fent B. Csehország kispajzsa, az alája tartozó mezők közül jobbra fent 1. Morvaország, mellette 2. Szilézia: aranyban sas: fekete, aranykoronás, arannyal fegyverzett, mellén lóherevégű, ezüst félhold (avagy pánt), középen kis kereszttel, alatta jobbra 3. kékben ezüst városfal: ormós, téglával falazott (Felső-Lausitz), mellette 4. ezüstben, zöld talajon lépdelő vörös bika (Alsó-Lausiz). A Magyarország kispajzsához tartozó mezők alatt jobb oldalon 1. Toszkána címere, a másik oldalon, 2. Erdély címere. Jobbra lent, C. Burgundia kispajzsa négyelt mező fölött, a pajzson hercegi korona. A jobb felső mezőben 1. feketében arany oroszlán (Brabant), mellette 2. ezüstben vörös oroszlán (Limburg), jobbra lent 3. ezüsttel és kékkel kilencszer vágott alapon oroszlán: vörös: aranykoronás (Luxemburg), mellette 4. aranyban oroszlán: fekete, arany (réz-) koronás. Emellett a boglárpajzs (II.) csücske alatt három itáliai címer látható: 1. a jobb oldali mező hasított, elöl aranyban sas: fekete, arannyal fegyverzett, hátul ezüstben kék kígyó, koronás, vörös gyereket elnyelő (Milánói hercegség), mellette 2. ezüstben vörös kereszt: talpas, szárai közt négy (1-1-1-1) fekete sas (Mantova), az ékben alul 3. aranyban hat (3-2-1) kék liliom (Párma). Az utolsó kispajzs balra lent D. Jeruzsálem címere a pajzson pogány koronával, mely egy ötödölt mezőn „uralkodik”. A jobb felső mező 1. vörös keretben kék alap aranyliliomokkal bevetve, rajtuk (fent) vörös tornagallér (az ifjabb Anjou-ház), mellette 2. Bar, alatta jobbra 3. kékben oroszlán: arany, balra néző, aranykoronás (Geldern), mellette 4. Jülich, s végül alatta az ékben 5. hasított mező, elöl kékben vár: ezüst, térben ábrázolt, elöl kapuval, négy sarkán egy-egy ormós bástya (Hannut), hátul kékben kerék: ezüst, hatküllős (Mülhausen).
A pajzson császári és királyi korona nyugszik. A pajzstartó a címert a mellén és szárnyain hordozó kétfejű fekete sas: arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, fejei körül egy-egy arany dicsfénnyel, jobb lábában ezüst karddal és arany jogarral, bajjában országalmával. A sas fejei között császári korona lebeg kék szalaggal. A pajzs körül az Aranygyapjas rend aranylánca, alul a rendjellel, alatta vörös-ezüst-vörös szalagon a Mária Terézia rend, alatta arany láncon a Szent István rend.

Ausztria-Magyarország középcímere (1915).

Egyesített címer, jobbra Ausztria, balra Magyarország középcímere, köztük középen I. a Habsburg uralkodóház címere, a pajzs körül az Aranygyapjas rend láncon, alatta szalagon a három legmagasabb rend: Mária Terézia-, Szent István- és Lipót-rend. A pajzs tetején a császári hercegek és az osztrák főhercegek, valamint a magyar királyi hercegek hétpántos királyi koronája.
II. Ausztria középcímere négy egymásra helyezett pajzsból áll: A. szívpajzs, B. középpajzs, C. nagypajzs, D. alappajzs. A: vörösben ezüst pólya (Ausztriai-ház), B: vágott, fent egyszer, alul kétszer hasított, a régi örökös tartományok címereivel: 1. jobbra fent kékben öt (2, 2, 1) arany sas (Ausztria főhercegség, az Enns folyó alatti részek), mellette 2. hasított, elöl feketében arany sas, hátul ezüsttel és vörössel háromszor hasított (Ausztria főhercegség, az Enns folyó fölötti részek), alatta jobbra 3. Stájerország, mellette 4. Krajna, mellette 5. hasított, elöl aranyban 3 oroszlán: fekete, járó, egymás alatt, hátul vörösben ezüst pólya (Karintia). C: a nagypajzsban jobbra fent kékben vörös pólya, rajta fekete holló, alul három aranykorona (Galícia és Lodoméria királyság), mellette 2. Csehország, mellette 3. Dalmácia, a második sorban jobbra 4. aranyban sas: fekete, arannyal fegyverzett és -koronás, mellén és szárnyain ezüst félhold avagy pánt (Felső- és Alsó-Szilézia), a másik oldalon 5. hasított, elöl aranyban fekete oroszlán, hátul vörösben ezüst pólya (Salzburg), a harmadik sorban jobbra 6. Morvaország, a másik oldalon 7. Tirol, a középpajzs alatt jobbra 8. ezüstben vörös egyházi zászló három fanonnal (Voralrberg), mellette 9. kékben bak: arany, vörössel fegyverzett, járó (Isztria), az utolsó sorban jobbra 10. kékkel és vörössel (egyszer) hasított alapon ökörfej: természetes színű, szarvai közt egy, mindkét oldalán szintén egy-egy arany csillag (Bukovina), a másik oldalon 11. aranyban kar: vörös, a mező bal szélén ezüst felhőből kinyúló, ezüst kardot tartó (Bosznia-Hercegovina), középen 12. hasított, az első mezőben Gorícia, a második mezőben Gradisca: arannyal és kékkel vágott alapon ezüst horgonyvégű kereszt, 13. az alulról, a pajzs csücskéből benyúló mező vágott, fent aranyban kétfejű sas: fekete, arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, mindkét feje aranykoronás, alul vörösben ezüst pólya, ezen aranyliliom (Trieszt). D: az alappajzs az osztrák császári tisztséget jelképezi: arany pajzson kétfejű sas: arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, mindkét fején arany hétpántos királyi korona, jobb lábában kardot és jogart, bal lábában országalmát tart. A sas mellén az osztrák nagypajzs. Az alappajzs tetején az osztrák császári korona látható.
III. Magyarország címere boglárpajzsból (A) és nagypajzsból (B) áll. A: Magyarország címere, B: jobbra fent 1. Dalmácia, mellette 2. Horvátország, alatta jobbra 3. kékben ezüsttel szegett vörös hullámospólyában természetes színezetű nyest fut, felül vörös csillag (Szlavónia), a másik oldalon 4. Erdély, alul az ékben jobbra 5. Bosznia, mellette az ékben balra 6. vörösben kétfejű sas: fekete, arannyal fegyverzett, balra forduló, kiterjesztett szárnyú, természetes sziklán álló, a bal lábával fekvő barna urnát tartó, melyből víz ömlik ki, fejei fölött kékbélésű arany császári korona lebeg kék szalagokkal (Fiume) A pajzson a Szentkorona látható.
A pajzstartók ornamentális ágakon állnak, jobbról fekete felsőtestű, arany alsótestű griff: arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, balról angyal: testszínű, fehérruhás, csupaszlábú. A középpajzs alatt szalagon a jelmondat: Indivisibiliter ac Inseparabiliter.

A címerjog feladata

A heraldikán belül a címerviselés jogával és körülményeivel a foglalkozó diszciplína, melyet a 13. században az első heraldikusok hoztak létre, akik maguk is jogászok voltak. A címerjogot először Felix Hauptmann (Das Wappenrecht. Bern, 1897) tárgyalta átfogó módon.

A heraldikai jog az élő heraldika korában fejlődött ki, de inkább szokás-, mint írott jog. A címerjogi szabályok két csoportba oszlanak: Az első csoportba tartozók azt határozzák meg, hogy kik jogosultak címerhasználatra, tehát közjogi természetűek. A másodikba tartozók a címerjog meghatározásával, az egyéneknek címerükhöz való viszonyaival, a címerszerzés és címerhasználatra való jogosultság módjaival és bizonyításával, valamint ennek elvesztésével foglalkoznak és a magánjog körébe tartoznak.

A címerhasználatnak kétféle jogalapja lehet: 1. a saját vagy nemesi jog és 2. a királyi privilégium. Saját jogból használhattak címert azon természetes és jogi személyek, akiket közjogi állásuknál fogva ez megilletett (1. nemesi családok, 2. országok, 3. városok, 4. vármegyék, 5. egyháznagyok, 6. egyházi és világi rendek). Királyi privilégium alapján: 1. Azon polgári családok és társulatok, akiknek a fejedelem a címerviselésre való jogot, különös kegyelemből, megadta, habár közjogi állásuknál fogva ez nem illeti meg őket; 2. azon nemesi családok, akiknek az uralkodó címert adományozott.

A címerjog jellege

A címerhasználatra való jogosultság magánjogi természetű, általában csak azt jelenti, hogy az adott címerviselő bizonyos címerrel mint a sajátjával bír. Csak ezen bizonyos címerhez vannak jogai, nem minden tetszés szerintihez vagy olyanhoz, amelyhez másnak van már joga. Egy személynek lehet joga több címert is használni, melyek használati jogosultsága többféle természetű is lehet. Az egyiket használhatja mint saját, a többit mint idegen címert. A saját címer az, melyet mint családi jelvényt használ, az idegen pedig az, amelyet más okból használhat pl. országos címert, rendi címert és igénycímert.

Címeregyesítésnél vagy a címerek összetételénél ez a címerjogi különbség nyilvánul meg a címerábrák és címerfajták sorrendjénél. Ilyenkor tekintettel kell lenni az egyesítendő címerek nemeire és arra, hogy egyenlő vagy különböző jelentőségűek vagy jogúak-e, hogy vannak-e köztük méltósági vagy kegyúri címerek stb., mert az egyneműeket szétválasztani és más neműekkel összekeverni nem szabad. A jelentékenyebb czímert illeti a főhely. Az államcímereknél irányadó a fejedelem címeinek a sorrendje. A fejedelem családi címere a boglárpajzsra kerül, a méltóság-, kegyúri- és tiszteletcímereka családiakat megelőzik.

A címerhez való jog nem a megtestesült címer bírására vonatkozik, hanem inkább arra, hogy birtokosa vele díszítheti a fegyvereit és viselheti ismertető jelként és megkülönböztetésül. Mert például valaki eladhatja sisakját vagy pajzsát, melyen a címere van, anélkül, hogy a címerre való jogát is eladná. Végül pedig lehet valakinek joga címerviselésre, anélkül is, hogy címere lenne. A címerviselésre való jog tehát nem valamely dologra, hanem valamely jogra való jogosultság. Emellett a címerre való jog a dologra való joghoz analóg elbánásban részesült. A jogrend elismerte, hogy valaki az anyagi dolgokhoz hasonlóan, valamely jog felett is gyakorolhat uraságot. Ilyen nem anyagi birtok a név és a címer.

A címerszerzés eleinte önkényes felvétel útján történt, majd fejedelmi adományozás által. Noha nem volt olyan törvény, amely megtiltotta volna az önkényes felvételt, ezt mégis meg nem engedhetőnek tekintették már a legrégibb armálisaink kiállításának idejében is. Ezen címerlevelek szövegében ugyanis a következőket olvassuk: „a claro lumine troni cesarae vel regie maiestatis veut e sole radii nobilitatis legitimo iure procedunt et omnium nobilitatum insignia ab imperatoria, vel regia Maiestate sic dependent ut non sit dari alicuius generositatis insigne quod a gremio non proveniat cesarae seu regie dignitatis vel claritatis”.

Vétel és ajándék — továbbá örökbefogadás — útján is lehetett címert szerezni, de később, hogy ez jogérvényes legyen, a fejedelemnek is jóvá kellett hagynia. Úgy látszik, hogy a címeres polgári családok a címerük segítségével észrevétlenül a nemesség közé jutottak, pedig Werbőczi szerint a címer nem bizonyította a nemességet és a nemesség bizonyítására a címer felmutatása sem volt szükséges. A címer meglétét nem tartották elegendőnek a nemesség igazolásához, még a 18. században sem, amint az két 1732. évi (április 16-án és október 11-én kelt) királyi rendeletből látható.

A címerjog körébe tartoznak a címerbitorlás megakadályozására vonatkozó intézkedések. E tekintetben külföldön törvényeket alkottak, de nálunk ezt 1883-ig elmulasztották és az ez évi törvény is csak az ország címerének bitorlása ellen foglal intézkedést. Mindamellett a címerbitorlást nálunk is büntetendő cselekménynek tekintették; ezt bizonyítja Zsigmond 1416. évi armalisának szövege, amelyben 10 arany márka bírságot szabott ki a Jánokiaknak és Zásziaknak adott címer esetleges bitorlóira.

A Magyarországon a címerbitorlás csak ritkán került bíróság elé. A Pribék család például jogtalanul használta a Nagymihályiak címerét. Ebből állítólag per is lett, de úgy látszik, hogy mivel nem volt re törvény, nem volt mire alapítani az eltiltó ítéletet, mert a Pribékek tovább is használták a peres címert.

Története

Kezdetben a lovagok, majd később a polgárok és a parasztok szabadon vették fel a címerüket, ezért arról nem rendelkeztek uralkodói oklevéllel. Címerüket a hagyomány és a szokásjog alapján viselték, melyet a közösség és az uralkodó is elfogadott. A 14. század közepétől az uralkodók kezdtek oklevélben kiállított és pecséttel megerősített címeres és nemesi leveleket kiállítani. Ekkor jöttek létre az adománycímerek.

Az első ismert címeradományozó oklevelet Nagy Lajos állította ki 1369-ben Kassa számára. Károly Róbert király 1327-es címerjavító oklevelében Dancs mester, zólyomi ispán részére elrendeli, hogy címerében az ezüst részeket aranyra cserélheti és ezt a sisakdíszén és a zászlóján is megteheti, de csak akkor, ha csatlakozik a királyi hadjárathoz.

Elrendeli azt is, hogy amennyiben Dancs mester bármilyen lovaggal találkozik, aki hasonló címert visel, el kell azt tőle vennie. A magyar címereslevelek azt is részletesen leírják, hogy a megadományozott családok hol viselhetik a címerüket (lovagi tornákon, fegyvereken, épületeken, pecsétgyűrűkön, sátrakon, hintókon stb.).

Bartolo de Sassoferrato, majd őt követően több jogászból lett heraldikus úgy vélekedett, hogy a címerek jogos viseléséhez fejedelmi jóváhagyásra van szükség. Az uralkodók felismerték, hogy a címeres levelek kiállítása jelentős bevételi forrást jelenthet az udvar számára. Ezért több országban a nemesség- és címeradományozás a kancellária és a heroldhivatalok feladata lett, ami tovább erősítette a címerek jogi szemléletét. A 18. században J. A. Philippi a címereket már nem jogi, hanem kultúrtörténeti alkotásoknak tartotta.

Úgy vélte: „A címerhasználat nem a jog-, hanem a kultúrtörténet megnyilvánulása.“ Korábban évszázadokig úgy tartották, hogy a címerek a jog tárgykörébe tartoznak. A 19. század végén a Monarchiában (főleg Ausztriában) polgári címerek értékesítésével különféle heraldikai vállalkozások is foglalkoztak.

Ezek Nyugat-Európában és Amerikában ma is léteznek és névazonosság alapján tisztességtelen módon pénzért értékesítenek címereket az érdeklődők számára, sőt néhány helyen címerkészítő automaták is megjelentek, melyek a név megadása és a pénz bedobása után kidaják az adott „címert”, mint bármiféle más árut.

Az Amerikai Egyesült Államokban bárki szabadon alkothat és használhat címert. Az ilyen felvett címerek angol neve arms of assumption.

Címerjog Magyarországon

Magyarországon sohasem alakult ki a címerek olyan fokú kultusza, mint nyugaton. Werbőczy István szerint a címereknek semmi jogi jelentőségük nincs, nem kellékei, csak díszei a nemességnek.

Magyarországon a nemesi (címek és) címerek használatát az 1947. évi IV. törvény 3. § (2) bekezdése tiltotta meg (jelenleg is hatályos): „Nemesi előnevek, nemesi címerek és jelvények vagy nemesi nemzetségi származásra utaló kifejezések (de genere) használata tilos”. A törvénynek azonban nincs szankciója, így bár a címerhasználat de jure tilos, de facto viszont nincs sem akadálya, sem jogkövetkezménye.

A polgári családok címerei Magyarországon

Magyarországon a polgári családok közül kizárólag a német származásúak viseltek címert, amelyet szülőföldjükről hoztak. Ez azonban kevésbé elterjedt szokásnak minősült, mivel kevés családnak volt kellő tekintélye és elegendő anyagi háttere, ahhoz hogy saját címere legyen. Alig maradt nyoma a címer használatáról. Többek között a Spielmann, a Prückler, a Lenz és a Topits polgári származású családok címerei maradtak meg.

Például, a Prückler családból való Prückler József (1778-1848), pékmester, választott pesti polgár, akinek a családja Schwarzenbachból származott, egyike volt azoknak, aki használta a családja címeres viaszpecsétjét. A pajzson egy faedény (budunka), és a sisakdíszén egy azonos alak két fekete sasszárnnyal található. A sisakon nem volt korona, mivel ez csak a nemesi címerek kiváltsága volt. A későbbiekben a fiai egyszerű monogramos viaszpecséteket használtak.

Egy másik példa a Budai Várnegyedben található, az Úri utcában. 1570-ben már felbukkant Asbóth Jánosné Spielmann Hedvig (1858-?) családjának a polgári címere, amely egykor a házuk homlokzatát díszítette a férje címere mellett.