Kassa címere 1423

Kassa címere 1423

Kassa címere 1423

Kassa (szlovákul: Košice kiejtése, németül: Kaschau, latinul: Cassovia, lengyelül: Koszyce, ukrán nyelv: Кошиці / Košyci) Szlovákia második legnagyobb városa, az egykori Csehszlovákia ötödik legnagyobb városa volt. Egykor Abaúj-Torna vármegye székhelye, ma a róla elnevezett kerület és járás központja, katolikus érseki és evangélikus püspöki székhely.

Kassa Szlovákia egész keleti részének központja és a regionális önkormányzat székhelye. A politikai, gazdasági, kulturális és egyházi élet fontos központjai, a kassai római katolikus főegyházmegye, a kassai görögkatolikus egyházmegye, a Michalovce-Kassa ortodox egyházmegye és a Szlovák Köztársaság Alkotmánybíróságának székhelye is egyben.

A város változatos etnikai összetételű, legnagyobb kisebbsége a magyar (a Szlovák Statisztikai Hivatalának minősített becslése szerint közel 3%), továbbá a roma kisebbség közel 2%-os.

Kassa 2013-ban elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet. A kreatív ipar és az információs technológiák fejlesztésének támogatása révén 2017-ben csatlakozott az UNESCO Kreatív Városok Hálózatához, amikor elnyerte az UNESCO Alkotó Médiaművészetek Városának státuszt. Majd megkapta a 2019-es önkéntesség európai fővárosa címet, így történelmileg az első város lett Közép-és Kelet-Európa országaiból, Barcelona, Lisszabon, London, Sligo és Aarhus után pedig a hatodik európai város, amely megkapta ezt a rangos díjat.

Abaszéplak, Bárca, Hernádtihany, Kassaújfalu, Kavocsán, Miszlóka, Pólyi, Saca, Szentlőrincke, Szilvásapáti és Zsebes községeket csatolták hozzá.

Fekvése

A város a Hernád partján, a róla elnevezett medence szélén, a Kojsói-havasok lábánál fekszik ott, ahol a hegyek közül kilépő folyó meglassúdik és lerakja hordalékát. Emiatt ártere sokáig vízjárta hely volt, és a rendszeres elöntésekkel lerakott iszap újította meg a talaj termőképességét. Az Árpád-korban az akkori város északi határán egy Blathan nevű mocsár terült el. A völgyben vezet a legfontosabb, Magyarországot Lengyelországgal összekötő kereskedő útvonal, aminek Kassa gyorsan egyik csomópontjává vált, mivel:

  • az Alföldről jövő szekeresek tovább, a hegyi utakra már nem merészkedtek be nehézkes járműveikkel,
  • a hegyvidékiek pedig itt érhették el legkönnyebben a Tisza mellől jövő, gabonát és bort hozó vásárosokat.

Gömör vármegye felé is innen vezetett út, mert délebbre nagy mocsarak tették járhatatlanná a terepet.

Nevének eredete

Nevét valószínűleg a Kasa vagy más Ka- kezdetű személynévből kapta. A szlovák Košice (= Kosáék) párhuzamos szlovák névadás eredménye.

A város neve más nyelveken: németül Kaschau, latinul Cassovia vagy Cassoviae, horvátul Kašava, lengyelül Koszyce, oroszul Кошицы / Košicy.

Története

Középkor

Ősidők óta lakott hely, ahol a 13. században Magyarországra bevándorló hospesek telepedtek le. Pontosan nem tisztázott módon eredetileg két település volt itt: Kassa és Fel-Kassa; előbbi a 16. század közepén kebelezte be végleg a másikat. A várost az írott források először 1230-ban említik, és ekkor már ősi idők óta létező városként hivatkoznak rá.

A tatárjárás előtt nem volt jelentős hely, de IV. Béla király egy 1249-ben kelt okiratából kiderül, hogy akkor már voltak valamiféle „szabadalmai” (kiváltságai), de nem tudjuk, mifélék voltak azok — ekkor még nem volt város, csak „villa regia”, azaz a király birtokában levő falu, és Abaúj vármegye hatósága alá tartozott. A későbbi V. István 1261-ben még ifjabb királyként az addig nemesek tulajdonában lévő Fel-Kassát a betelepült hospeseknek adta; a nemeseket birtokcserével kárpótolta.

A városi szervezet kiépülésének jeleként az 1260-as–1270-es évektől maga bírálta el belső ügyeit, aminek jeleként az iratokban

  • a bírót (villicus) és
  • az esküdteket (iurati) emnlítik meg (Kristó 1978, p- 40.).

Bordézsmával egy 1275-ben kelt felsorolás szerint az egri püspöknek tartozott.

1283-ban már állt első, Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére épült temploma a mostani dóm helyén. Ennek temetkező kápolnájaként (coemeterium) ugyancsak a 13. században épült a Szent Mihály-kápolna, és körülötte a temető. A kassaiak saját pénzéből épült kórházát a johannita rend magának akarta megszerezni, de a kassaiak Arnold nevű papjuk vezetésével kiálltak igazukért, és sikerült megtartaniuk a kórházat.

1290-ben II. András egri püspök lelki ügyekben közvetlen fennhatósága alá vette Kassát. Egyúttal megszüntette az ezidőben Magyarországon szokásos és az esperesnek fizetendő vérdíj kötelezettségét. Ez nagy kedvezmény volt, mert a jövő-menő sokadalomban sok kétes erkölcsű egyén fordult meg, és a meglehetősen gyakori erőszakos halálok igencsak megterhelték a falu költségvetését. A település egyre városiasabbá vált, aminek jeleként 1297-ben ide költöztette hivatalát a kamarai ispán. A kereskedők és parasztok mellett mindinkább gyarapodott a város iparos lakossága. A hetivásárt csütörtökönként tartották.

A század végén a tized fizetése ügyében a város vitába keveredett az egyházzal, aminek eredményeként Monoszló Lodomér esztergomi érsek kiátkozta az egész polgárságot, név szerint annak vezetőit és külön a város plébánosát.

Ugyancsak a 13. század végén alapították a pénzverdét, amely (megszakításokkal) 1707-ig működött. A királyi kamara ispánja 1297-ben egy bizonyos Hannus volt, amit onnan tudunk, hogy ekkor egy, a várossal határos és lakatlan erdőt kapott III. Andrástól.

Az Árpád-ház kihalását követő interregnumban (1301–1308) az egyre inkább önálló politikai tényezőként fellépő Kassa — miként az egész Szepesség — először Vencelpártjára állt. Valószínűleg 1304-ben Vencel zászlaja alatt Aba Amadé ellen indultak, hogy megostromolják annak székhelyét, a gönci várat. Amadé gönci várnagya azonban legyőzte a támadókat, és Vencel zászlaját elküldte az akkor éppen Oroszországban házasságának ügyeit intéző Károly Róbertnek. A vereség hatására Kassa és a Szepesség kilenc más városa áttért Károly hűségére (Kristó 1978, p. 41.).

A királyi hatalom hanyatlása idején Aba Amadé tartományúr próbálta hatalmába keríteni; ennek jeleként és elősegítésére a várostól északra, a Hradová (Várhegy)dombján várat építtetett. A vár helyőrsége a városba tartó kereskedőket rendszeresen és jogellenesen megvámolta.

A század elején kezdett kiépülni a céhrendszer. Ennek első bizonyítékának sokáig a kassai szűcsök német nyelvű céhlevelét tekintették, amit keltezése szerint 1307-ben kaptak Károly Róberttől. Erről idővel kiderült, hogy visszadatált hamisítvány (Kristó 1978, p. 41), de pusztán az a tény, hogy az okmányt ilyen sokáig elfogadták, jól jelzi, hogy kiadásának körülményei teljesen valószerűnek tűntek.

1312-ben Aba Amadé fiai, akiket Csák Máté 1700 cseh zsoldosa támogatott, megostromolták a várost, amelynek megsegítésére a Szepességbe vonuló király segédcsapatot hagyott hátra Görgey Jordán vezetésével, amíg ő maga elég sereget gyűjtött ahhoz, hogy visszatérhessen a város felmentésére. A királyi had közeledtére az Amadé-fiak felhagytak az ostrommal, és a király ellen fordultak, ő azonban a mesterien vetetett rozgonyi csatában tönkreverte seregüket, és ezután módszeresen felszámolta Amadé kiskirályságát.

1320-ban jelentős városnak számított évi 552 garas pápai tizeddel. 1347-től szabad királyi város.

„Mi, Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya, ezen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akit illet, hogy királyi kegyünk által, tekintettel hű kassai polgáraink és vendégeink hasznára, azt akarván, hogy ugyanezek felemelkedjenek a kegyelem ajándékai által, alázatos folyamodványukra személyes jóindulatunkból engedélyeztük ugyanezen kassai polgáraink részére, hogy ettől fogva városuk titkos és nyilvános pecsétjén és zászlóján joguk legyen és örökké használhassák a királyi címerünkből kivett pajzsformát, melyben felül kék színű sáv három liliom ábrájával húzódik, és oldalt lentről négy vörös és ugyanannyi fehér vonal.

Titkos pecsétünk alatt ezen oklevél igazolására, kiváltság formájában fogjuk kiadni ugyanazon polgáraink hasznára nagypecsétünk alatt, amennyiben ezt elénk fogják terjeszteni. Kelt Diósgyőrben, az Úr mennybemenetele előtt két nappal 1369. május 7.”

Népessége a 14. század közepétől gyorsan gyarapodott, főként a Lengyelországból (Halicsból), a Szepességből és Sziléziábólérkező, német ajkú (szász) betelepülők révén. Ebben az időszakban a gazdasági élet két hajtóereje a kereskedelem és a mezőgazdaság volt.

1369-ben Kassa lett az első olyan európai város, amely saját címert kapott (Nagy Lajos királytól). Ez további három adománnyal 1502-re érte el végleges formáját. 1374-ben Nagy Lajos országgyűlést tartott itt; a rendek itt ismerték el a leányági örökösödést.

1441-ben sikertelenül ostromolta Perényi Miklós, majd I. Ulászló is. 1449-ben a város alatt verte meg Giskra cseh serege Székely Tamás magyar seregét, a csatában a magyar hadvezér is elesett. 1491-ben Albert lengyel herceg fél évig ostromolta eredménytelenül.

A török korban

1526-ban I. Ferdinándnak meghódolt, 1536-ban Szapolyai János foglalta el, de 1551-ben ismét Ferdinándé lett. 1604-ben Bocskai szállta meg, innen szólította fel a nemességet az alkotmány és a vallásszabadság védelmére. Basta sikertelenül ostromolta, de 1606-ban ismét a királyé lett. 1606. december 29-én itt halt meg Bocskai István fejedelem, itt is temették el. Hívei szerint megmérgezték, de valószínűleg vízkórban hunyt el.

A város a 17. században hosszabb ideig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. 1619. szeptember 5-én Bethlen Gábor foglalta el, innen adta ki kiáltványát, és itt tartotta esküvőjét 1626. március elején Brandenburgi Katalinnal. Az előkészületek során városi rendeletet adtak ki, miszerint

A fejedelem Kassára jön. Az utcákat megtisztítani, a bástyákat megvakoltatni, a fejedelem háza mögül a szemetet kihordani, a hidakat, utakat megcsinálni, a városkapuk közét kiegyenesíteni, a jégvermet meghordatni, a szállásokra való házakat előkészíteni.

A fejedelmet az esküvőre 2000 fő kísérte el, a menyasszony kíséretében 255 ember, 340 ló és 39 kocsi volt. Az egy hétig tartó lakodalom alkalmából volt tűzijáték, lóverseny, lovagi játék is a sok tánc mellett. A szálláshely azonban szűkös volt, még hercegnők is aludtak szalmán a korabeli feljegyzések szerint.

1596 és 1700 között az egri püspök székhelye volt.

1644. január 18-án itt kiáltották ki a rendek I. Rákóczi Györgyöt Magyarország fejedelmévé. 1657-ben a jezsuiták főiskolát és nyomdát alapítottak itt. Az 1670-es években többször eredménytelenül ostromolták a kurucok. 1677. november 26-án a császáriak a lázadó várost elfoglalva a vezetőket kegyetlenül kivégezték. A város központjától kb. 250 méterrel délre 1670 és 1676 között ötszögű, olaszbástyákkal kialakított citadellát építettek.

A török kiűzése után

A szerencsétlen helyen és módon kialakított fellegvár rövid élete alatt többször is gazdát cserélt. 1682-ben a török csapatok és Thököly hajdúi foglalták el, majd 1685. október 25-én Caprara generális vette vissza. 1703-ban Rákóczinak behódolt, 1706-ban Rabutin sikertelenül ostromolta, végül 1711. április 27-én foglalták el a császáriak. 1713-ban lebontották, nyoma sem maradt.

1788-ban itt jelent meg az első magyar nyelvű folyóirat, a Magyar Museum. A 18. század végén Vályi András így ír róla (részlet): „KASSA. Cassovia Kaschau. Kossicze. Szabad Királyi Város Abaúj Vármegyében, és Magyar Országnak felsőbb részében a’ legrégibb, ’s leg nevezetesebb ’s Fő Város. Fekszik Hernád vize mellet, lapos és kies térségen, külömbféle hegyektől nem meszsze, tetszőleg helyheztetve, Bárczának szomszédságában, Eperjesről 4, Egerhez 12, Budához, és Pesthez pedig 33 német mérföldnyire.


Nevezetének eredetéről külömbféle képen véllekednek az Írók, némellyek a’ Kvadúsoktól, e’ német szótól, Quardau, az az Kvadusok’ mezeje, a’ Kaszszától, vagy Gázától nevezik. Bombárdi pedig Kásafalvától, ollyformán mint Búzafalva neveztetik a’ búzától, ’s azzal akarja hítelesebbé tenni véllekedését, hogy IMRE Királlynak diplomájában MCCII. Kasafalviaknak neveztetnek a’ lakosok. E’ Városnak eredetét Turóczi mintegy 1143-dik esztendőre határozza, és azoknak a’ szászoknak tulajdoníttya, kiket magyar Országba, és Erdélybe, második GEIZA hívott vala. Mások ellenben azt állíttyák felőle, hogy két faluból származott légyen, mellynek eggyike alsó, másika pedig felső Kassának neveztetett. […]

Lehető ugyan, de ekkor még Kassa, ’s a’ több említett Városok is, tsak hadi készület képen építtettek, ’s annak utánna öregbűlésnek idővel lassanként. Minthogy Íróink e’ Városnak eredetét világosan, és bizonyosan meg határozva fel nem jegyzették, nem lehet egyenesen meg határozni, kivévén, hogy e’ Város, IMRE Király alatt, már a’ nagyobb Városok közzé számláltatott, és kő falakkal is körűl vétettetett.

Ötödik ISTVÁN alatt pedig földekkel meg ajándékoztatott. Némellyek a’ Városnak meg erőssíttetését 1290-dik esztendőre határozták; de inkább vélhető, hogy 1241-diktől 1244-dikig tartott Tatároknak dühösködések után nem lévén még Kassa meg újjítva, 1285-dikben Kún László alatt, ismét tetemetesebben széjjel rontattatott, és így András által Kassa Városának falai inkább meg újjíttattak, mind tulajdonképen építettek. Annak utánna első KÁROLY által még inkább meg erőssíttettek, mellyett kétség kivül első LAJOS öregbített vala.”

Újkor

1802-től püspöki székhely. A városfalakat a 18. század végétől 1856-ig fokozatosan lebontották, csak a Hóhér-bástya és kisebb falszakaszok maradtak fenn. 1848. december 8-án és 1849. január 4-én is a közelében verte meg Schlik császári tábornok a magyar honvédsereget (kassai ütközet). 1849. február 15-én vonultak be a honvédek a városba, de június 24-én az oroszok megszállták.

Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában így ír a városról (részlet):
„Kassa, németül Caschau, egy a legszebb legrégibb, s legmüveltebb királyi városaink közül, Abauj-Torna vmegyében, Pesthez 32, Debreczenhez 18 mfd távolságra, majd minden oldalról szőlőhegyekkel körülkeritett gyönyörü kies völgyben fekszik, a Hernád vize partján. Maga a hajdan nagyon megerősitett város kicsiny, de széles rendes utczái, csinos sőt pompás épületei miatt, méltán legszebb városaink közt foglal helyet. Ezenkivül, 3 külvárost számlál, mellyeket a belvárostól széles gyeptér (glacis) választ el. A külvárosok házai alacsonyok, s jelest épen nem lehet róluk mondani. A belváros főutczáján látható a sz. Erzsébet roppant és pompás szentegyháza, melly most püspöki székes templom.

Nevezetesb épületek még: a sz. Mihály temploma, melly Kassán legrégibb épületnek tartatik; a dominikanusok, a sz. Orsolya szüzek templomai és kolostorai; a seminariumi, academiai szentegyházak, melly utolsót az academia épületével együtt hajdan a jesuiták birtak; az evang. ujabb izlésre épült szentegyház, s a félreeső ref. templom; a püspöki palota; a kétemeletes nagy kiterjedésü kamara-ház, mellyben a posta, harminczad s beváltó pénztár hivatalok vannak telepitve; a vármegyeház; a tanácsház; a felső-kaszárnya; vége gr. Andrássy, Szirmay, Barkóczy, Csáky, Péchy, Sos stb. nemzetségek lakházai.

Népessége a legujabb katonai összeirás szerint 13,034 lélek, kik közt 4738 tót, 2904 magyar, 2592 német ajkú, 729 izraelita, 113 orosz, 100 czigány, 2838 pedig részint belföldi, részint külföldi idegen. Foglalatosságuk kis részben föld és szőlőmüvelés, nagyobb részben kézmüi és gyári ipar, és kereskedés. Szántóföldjei termékenyek, különösen rétjei nagyon jók; szőlőhegye savanyus, de állandó asztali bort ad; a városi vágásokra osztott erdő igen tágas és szép.”

Borovszky Samu monográfiasorozatának Abaúj-Torna vármegyét tárgyaló része szerint (részlet):
„SÁROS- ÉS ABAUJVÁRMEGYE határán találkoznak a gömör-szepesi érczhegység keleti ágai az északról délnek vonuló eperjes-tokaji hegylánczczal. Egyedül akkora völgynyilás marad a két hegység közt, melyen a Hernád keresztül törhet. De nyomban rá kelet-déli irányban kanyarodnak el az érczhegység vonalai, a Hernád völgye kitágul, fokozatosan szélesedni kezd, hogy aztán délen a nagy Alfölddel egyesüljön.

A két hegyvonal szögében, a Hernád sík völgyének fejénél fekszik Kassa sz. kir. város, Abauj-Tornavármegye fővárosa. A hegyfalon keresztül, mely észak felől félkörben karolja át a mai várost, egy aránylag szelid emelkedésű hágó köti össze a Hernád völgyét, tehát közvetlenül a nagy magyar Alföldet Galiczia nyugati részével, a középkorban oly nagy fontosságu s ma is kiváló jelentőségű fővárosával, Krakkóval.

A Magas Tátra bérczvonala miatt Lengyelország a legrövidebb úton csakis a Hernád völgyén át érintkezhetett az Alfölddel, meg a Hegyaljával, s minthogy Galiczia felől kevésbé meredek a Kárpátok lejtője, mint Magyarország felől, a hegyen túli lakosok árúik kicserélése alkalmával itt csekélyebb fáradsággal találhatták meg az érintkező pontot az alföldi lakosokkal, a kiknek a hirtelen összezáródó hegyöv már Sáros felé elvágta útjokat. A város középpontja a régi Kassa, mely ellipszis alakban épült. A régi város körülete ma is világosan látható a bástyavonalakon keletkezett utczákban, jóllehet a vársíkok beépitésével már több helyen megtörték e vonalat.”

20. század

1870-1920 között a város lakossága nagyjából 20 ezerről több mint 50 ezerre növekedett. Ez elsősorban a megélhetés miatti népmozgás eredménye volt. A csehszlovák államfordulat után a katonaság létszáma drasztikusan lecsökkent a városban.

1906-ban épült meg Rákóczi rodostói házának másolata, amikor a fejedelmet a Szent Erzsébet-dóm kriptájába temették el.

1918-ban elfoglalták a csehszlovák légió katonái. 1919. március 17-én hajnalban ledöntötték a honvéd szobrot. Később a katonák a felfokozott hangulatban az összegyűlt tömegbe lőttek, aminek 2 halálos áldozata volt. 1919. június 6-án a magyar Vörös Hadsereg visszafoglalta, majd a Clemenceau-jegyzék értelmében kiürítette. 1920. június 4-én a trianoni diktátummal de jure is Csehszlovákiához került. Regionális központi szerepét Magyarországon Miskolc vette át. 1935-ben megtalálták a híres kassai arany éremleletet.

1938-ban az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz. A város lakossága 1938. november 11-én ünnepélyesen fogadta a bevonuló magyar csapatokat és Horthy Miklós kormányzót. Az „önálló” szlovák állam revíziós politikával válaszolt a területveszteségeire. 1940-ben a Salzburgi tárgyalásokon Tiso, Tuka és Mach delegációja memorandumot nyújtott át Hitlernek, amely tartalmazta Kassa vidékének Szlovákiához csatolásának szándékát és lakosságcsere megvalósítását.

1941. június 26-án tisztázatlan eredetű bombatámadás érte: három felségjel nélküli bombázó összesen 29 db százkilós bombát vetett a városra. 32 halálos és 82 sebesült áldozat mellett tetemes anyagi kár is keletkezett. Egy bomba nem robbant fel és cirill-betűs feliratokat találtak rajta, ennek alig várt ürügyén Magyarország deklarálta hadiállapotát a Szovjetunióval. Többféle magyarázatot kerestek a történészek. Az egyik verzió szerint a közeli, Kassára nagyon hasonlító Eperjes német hírközpontja lehetett a támadók célja, ami a fasiszta szlovák bábállam területén maradt.

A Szovjetuniónak nem volt érdeke hazánkat bevonni az eszkalálódó háborúba. Szerencsétlen navigációs hiba okozhatta tehát ezt a számunkra tragikus végű konfliktust, amit a lassacskán megnyíló orosz levéltárak adatai sem cáfolnak. Kassáról 1944. május 15-én indítottak két vonatszerelvényt Auschwitzba. Ezeken 7684 kassai zsidót szállítottak a haláltáborba. Május folyamán még két, június 3-án pedig még egy szerelvény indult el, további 9013 kassai és környékbeli zsidóval. 1945. január 19-én foglalta el a szovjet munkás-paraszt Vörös Hadsereg, ekkor újra Csehszlovákia része lett. 1945. április 4-én itt hirdette meg Beneš elnök a hírhedt kassai kormányprogramot.

Forrás: Wikipedia

​

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 2

Letöltés (SVG)
Kassa címere 1502

Kassa címere 1502

Kassa címere 1502

Kassa (szlovákul: Košice kiejtése, németül: Kaschau, latinul: Cassovia, lengyelül: Koszyce, ukrán nyelv: Кошиці / Košyci) Szlovákia második legnagyobb városa, az egykori Csehszlovákia ötödik legnagyobb városa volt. Egykor Abaúj-Torna vármegye székhelye, ma a róla elnevezett kerület és járás központja, katolikus érseki és evangélikus püspöki székhely.

Kassa Szlovákia egész keleti részének központja és a regionális önkormányzat székhelye. A politikai, gazdasági, kulturális és egyházi élet fontos központjai, a kassai római katolikus főegyházmegye, a kassai görögkatolikus egyházmegye, a Michalovce-Kassa ortodox egyházmegye és a Szlovák Köztársaság Alkotmánybíróságának székhelye is egyben.

A város változatos etnikai összetételű, legnagyobb kisebbsége a magyar (a Szlovák Statisztikai Hivatalának minősített becslése szerint közel 3%), továbbá a roma kisebbség közel 2%-os.

Kassa 2013-ban elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet. A kreatív ipar és az információs technológiák fejlesztésének támogatása révén 2017-ben csatlakozott az UNESCO Kreatív Városok Hálózatához, amikor elnyerte az UNESCO Alkotó Médiaművészetek Városának státuszt. Majd megkapta a 2019-es önkéntesség európai fővárosa címet, így történelmileg az első város lett Közép-és Kelet-Európa országaiból, Barcelona, Lisszabon, London, Sligo és Aarhus után pedig a hatodik európai város, amely megkapta ezt a rangos díjat.

Abaszéplak, Bárca, Hernádtihany, Kassaújfalu, Kavocsán, Miszlóka, Pólyi, Saca, Szentlőrincke, Szilvásapáti és Zsebes községeket csatolták hozzá.

Fekvése

A város a Hernád partján, a róla elnevezett medence szélén, a Kojsói-havasok lábánál fekszik ott, ahol a hegyek közül kilépő folyó meglassúdik és lerakja hordalékát. Emiatt ártere sokáig vízjárta hely volt, és a rendszeres elöntésekkel lerakott iszap újította meg a talaj termőképességét. Az Árpád-korban az akkori város északi határán egy Blathan nevű mocsár terült el. A völgyben vezet a legfontosabb, Magyarországot Lengyelországgal összekötő kereskedő útvonal, aminek Kassa gyorsan egyik csomópontjává vált, mivel:

  • az Alföldről jövő szekeresek tovább, a hegyi utakra már nem merészkedtek be nehézkes járműveikkel,
  • a hegyvidékiek pedig itt érhették el legkönnyebben a Tisza mellől jövő, gabonát és bort hozó vásárosokat.

Gömör vármegye felé is innen vezetett út, mert délebbre nagy mocsarak tették járhatatlanná a terepet.

Nevének eredete

Nevét valószínűleg a Kasa vagy más Ka- kezdetű személynévből kapta. A szlovák Košice (= Kosáék) párhuzamos szlovák névadás eredménye.

A város neve más nyelveken: németül Kaschau, latinul Cassovia vagy Cassoviae, horvátul Kašava, lengyelül Koszyce, oroszul Кошицы / Košicy.

Története

Középkor

Ősidők óta lakott hely, ahol a 13. században Magyarországra bevándorló hospesek telepedtek le. Pontosan nem tisztázott módon eredetileg két település volt itt: Kassa és Fel-Kassa; előbbi a 16. század közepén kebelezte be végleg a másikat. A várost az írott források először 1230-ban említik, és ekkor már ősi idők óta létező városként hivatkoznak rá.

A tatárjárás előtt nem volt jelentős hely, de IV. Béla király egy 1249-ben kelt okiratából kiderül, hogy akkor már voltak valamiféle „szabadalmai” (kiváltságai), de nem tudjuk, mifélék voltak azok — ekkor még nem volt város, csak „villa regia”, azaz a király birtokában levő falu, és Abaúj vármegye hatósága alá tartozott. A későbbi V. István 1261-ben még ifjabb királyként az addig nemesek tulajdonában lévő Fel-Kassát a betelepült hospeseknek adta; a nemeseket birtokcserével kárpótolta.

A városi szervezet kiépülésének jeleként az 1260-as–1270-es évektől maga bírálta el belső ügyeit, aminek jeleként az iratokban

  • a bírót (villicus) és
  • az esküdteket (iurati) emnlítik meg (Kristó 1978, p- 40.).

Bordézsmával egy 1275-ben kelt felsorolás szerint az egri püspöknek tartozott.

1283-ban már állt első, Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére épült temploma a mostani dóm helyén. Ennek temetkező kápolnájaként (coemeterium) ugyancsak a 13. században épült a Szent Mihály-kápolna, és körülötte a temető. A kassaiak saját pénzéből épült kórházát a johannita rend magának akarta megszerezni, de a kassaiak Arnold nevű papjuk vezetésével kiálltak igazukért, és sikerült megtartaniuk a kórházat.

1290-ben II. András egri püspök lelki ügyekben közvetlen fennhatósága alá vette Kassát. Egyúttal megszüntette az ezidőben Magyarországon szokásos és az esperesnek fizetendő vérdíj kötelezettségét. Ez nagy kedvezmény volt, mert a jövő-menő sokadalomban sok kétes erkölcsű egyén fordult meg, és a meglehetősen gyakori erőszakos halálok igencsak megterhelték a falu költségvetését. A település egyre városiasabbá vált, aminek jeleként 1297-ben ide költöztette hivatalát a kamarai ispán. A kereskedők és parasztok mellett mindinkább gyarapodott a város iparos lakossága. A hetivásárt csütörtökönként tartották.

A század végén a tized fizetése ügyében a város vitába keveredett az egyházzal, aminek eredményeként Monoszló Lodomér esztergomi érsek kiátkozta az egész polgárságot, név szerint annak vezetőit és külön a város plébánosát.

Ugyancsak a 13. század végén alapították a pénzverdét, amely (megszakításokkal) 1707-ig működött. A királyi kamara ispánja 1297-ben egy bizonyos Hannus volt, amit onnan tudunk, hogy ekkor egy, a várossal határos és lakatlan erdőt kapott III. Andrástól.

Az Árpád-ház kihalását követő interregnumban (1301–1308) az egyre inkább önálló politikai tényezőként fellépő Kassa — miként az egész Szepesség — először Vencelpártjára állt. Valószínűleg 1304-ben Vencel zászlaja alatt Aba Amadé ellen indultak, hogy megostromolják annak székhelyét, a gönci várat. Amadé gönci várnagya azonban legyőzte a támadókat, és Vencel zászlaját elküldte az akkor éppen Oroszországban házasságának ügyeit intéző Károly Róbertnek. A vereség hatására Kassa és a Szepesség kilenc más városa áttért Károly hűségére (Kristó 1978, p. 41.).

A királyi hatalom hanyatlása idején Aba Amadé tartományúr próbálta hatalmába keríteni; ennek jeleként és elősegítésére a várostól északra, a Hradová (Várhegy)dombján várat építtetett. A vár helyőrsége a városba tartó kereskedőket rendszeresen és jogellenesen megvámolta.

A század elején kezdett kiépülni a céhrendszer. Ennek első bizonyítékának sokáig a kassai szűcsök német nyelvű céhlevelét tekintették, amit keltezése szerint 1307-ben kaptak Károly Róberttől. Erről idővel kiderült, hogy visszadatált hamisítvány (Kristó 1978, p. 41), de pusztán az a tény, hogy az okmányt ilyen sokáig elfogadták, jól jelzi, hogy kiadásának körülményei teljesen valószerűnek tűntek.

1312-ben Aba Amadé fiai, akiket Csák Máté 1700 cseh zsoldosa támogatott, megostromolták a várost, amelynek megsegítésére a Szepességbe vonuló király segédcsapatot hagyott hátra Görgey Jordán vezetésével, amíg ő maga elég sereget gyűjtött ahhoz, hogy visszatérhessen a város felmentésére. A királyi had közeledtére az Amadé-fiak felhagytak az ostrommal, és a király ellen fordultak, ő azonban a mesterien vetetett rozgonyi csatában tönkreverte seregüket, és ezután módszeresen felszámolta Amadé kiskirályságát.

1320-ban jelentős városnak számított évi 552 garas pápai tizeddel. 1347-től szabad királyi város.

„Mi, Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya, ezen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akit illet, hogy királyi kegyünk által, tekintettel hű kassai polgáraink és vendégeink hasznára, azt akarván, hogy ugyanezek felemelkedjenek a kegyelem ajándékai által, alázatos folyamodványukra személyes jóindulatunkból engedélyeztük ugyanezen kassai polgáraink részére, hogy ettől fogva városuk titkos és nyilvános pecsétjén és zászlóján joguk legyen és örökké használhassák a királyi címerünkből kivett pajzsformát, melyben felül kék színű sáv három liliom ábrájával húzódik, és oldalt lentről négy vörös és ugyanannyi fehér vonal. Titkos pecsétünk alatt ezen oklevél igazolására, kiváltság formájában fogjuk kiadni ugyanazon polgáraink hasznára nagypecsétünk alatt, amennyiben ezt elénk fogják terjeszteni. Kelt Diósgyőrben, az Úr mennybemenetele előtt két nappal 1369. május 7.”

Népessége a 14. század közepétől gyorsan gyarapodott, főként a Lengyelországból (Halicsból), a Szepességből és Sziléziábólérkező, német ajkú (szász) betelepülők révén. Ebben az időszakban a gazdasági élet két hajtóereje a kereskedelem és a mezőgazdaság volt.

1369-ben Kassa lett az első olyan európai város, amely saját címert kapott (Nagy Lajos királytól). Ez további három adománnyal 1502-re érte el végleges formáját. 1374-ben Nagy Lajos országgyűlést tartott itt; a rendek itt ismerték el a leányági örökösödést.

1441-ben sikertelenül ostromolta Perényi Miklós, majd I. Ulászló is. 1449-ben a város alatt verte meg Giskra cseh serege Székely Tamás magyar seregét, a csatában a magyar hadvezér is elesett. 1491-ben Albert lengyel herceg fél évig ostromolta eredménytelenül.

A török korban

1526-ban I. Ferdinándnak meghódolt, 1536-ban Szapolyai János foglalta el, de 1551-ben ismét Ferdinándé lett. 1604-ben Bocskai szállta meg, innen szólította fel a nemességet az alkotmány és a vallásszabadság védelmére. Basta sikertelenül ostromolta, de 1606-ban ismét a királyé lett. 1606. december 29-én itt halt meg Bocskai István fejedelem, itt is temették el. Hívei szerint megmérgezték, de valószínűleg vízkórban hunyt el.

A város a 17. században hosszabb ideig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. 1619. szeptember 5-én Bethlen Gábor foglalta el, innen adta ki kiáltványát, és itt tartotta esküvőjét 1626. március elején Brandenburgi Katalinnal. Az előkészületek során városi rendeletet adtak ki, miszerint

A fejedelem Kassára jön. Az utcákat megtisztítani, a bástyákat megvakoltatni, a fejedelem háza mögül a szemetet kihordani, a hidakat, utakat megcsinálni, a városkapuk közét kiegyenesíteni, a jégvermet meghordatni, a szállásokra való házakat előkészíteni.

A fejedelmet az esküvőre 2000 fő kísérte el, a menyasszony kíséretében 255 ember, 340 ló és 39 kocsi volt. Az egy hétig tartó lakodalom alkalmából volt tűzijáték, lóverseny, lovagi játék is a sok tánc mellett. A szálláshely azonban szűkös volt, még hercegnők is aludtak szalmán a korabeli feljegyzések szerint.

1596 és 1700 között az egri püspök székhelye volt.

1644. január 18-án itt kiáltották ki a rendek I. Rákóczi Györgyöt Magyarország fejedelmévé. 1657-ben a jezsuiták főiskolát és nyomdát alapítottak itt. Az 1670-es években többször eredménytelenül ostromolták a kurucok. 1677. november 26-án a császáriak a lázadó várost elfoglalva a vezetőket kegyetlenül kivégezték. A város központjától kb. 250 méterrel délre 1670 és 1676 között ötszögű, olaszbástyákkal kialakított citadellát építettek.

A török kiűzése után

A szerencsétlen helyen és módon kialakított fellegvár rövid élete alatt többször is gazdát cserélt. 1682-ben a török csapatok és Thököly hajdúi foglalták el, majd 1685. október 25-én Caprara generális vette vissza. 1703-ban Rákóczinak behódolt, 1706-ban Rabutin sikertelenül ostromolta, végül 1711. április 27-én foglalták el a császáriak. 1713-ban lebontották, nyoma sem maradt.

1788-ban itt jelent meg az első magyar nyelvű folyóirat, a Magyar Museum. A 18. század végén Vályi András így ír róla (részlet): „KASSA. Cassovia Kaschau. Kossicze. Szabad Királyi Város Abaúj Vármegyében, és Magyar Országnak felsőbb részében a’ legrégibb, ’s leg nevezetesebb ’s Fő Város. Fekszik Hernád vize mellet, lapos és kies térségen, külömbféle hegyektől nem meszsze, tetszőleg helyheztetve, Bárczának szomszédságában, Eperjesről 4, Egerhez 12, Budához, és Pesthez pedig 33 német mérföldnyire. Nevezetének eredetéről külömbféle képen véllekednek az Írók, némellyek a’ Kvadúsoktól, e’ német szótól, Quardau, az az Kvadusok’ mezeje, a’ Kaszszától, vagy Gázától nevezik.

Bombárdi pedig Kásafalvától, ollyformán mint Búzafalva neveztetik a’ búzától, ’s azzal akarja hítelesebbé tenni véllekedését, hogy IMRE Királlynak diplomájában MCCII. Kasafalviaknak neveztetnek a’ lakosok. E’ Városnak eredetét Turóczi mintegy 1143-dik esztendőre határozza, és azoknak a’ szászoknak tulajdoníttya, kiket magyar Országba, és Erdélybe, második GEIZA hívott vala. Mások ellenben azt állíttyák felőle, hogy két faluból származott légyen, mellynek eggyike alsó, másika pedig felső Kassának neveztetett. […]

Lehető ugyan, de ekkor még Kassa, ’s a’ több említett Városok is, tsak hadi készület képen építtettek, ’s annak utánna öregbűlésnek idővel lassanként. Minthogy Íróink e’ Városnak eredetét világosan, és bizonyosan meg határozva fel nem jegyzették, nem lehet egyenesen meg határozni, kivévén, hogy e’ Város, IMRE Király alatt, már a’ nagyobb Városok közzé számláltatott, és kő falakkal is körűl vétettetett.

Ötödik ISTVÁN alatt pedig földekkel meg ajándékoztatott. Némellyek a’ Városnak meg erőssíttetését 1290-dik esztendőre határozták; de inkább vélhető, hogy 1241-diktől 1244-dikig tartott Tatároknak dühösködések után nem lévén még Kassa meg újjítva, 1285-dikben Kún László alatt, ismét tetemetesebben széjjel rontattatott, és így András által Kassa Városának falai inkább meg újjíttattak, mind tulajdonképen építettek. Annak utánna első KÁROLY által még inkább meg erőssíttettek, mellyett kétség kivül első LAJOS öregbített vala.”

Újkor

1802-től püspöki székhely. A városfalakat a 18. század végétől 1856-ig fokozatosan lebontották, csak a Hóhér-bástya és kisebb falszakaszok maradtak fenn. 1848. december 8-án és 1849. január 4-én is a közelében verte meg Schlik császári tábornok a magyar honvédsereget (kassai ütközet). 1849. február 15-én vonultak be a honvédek a városba, de június 24-én az oroszok megszállták.

Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában így ír a városról (részlet):
„Kassa, németül Caschau, egy a legszebb legrégibb, s legmüveltebb királyi városaink közül, Abauj-Torna vmegyében, Pesthez 32, Debreczenhez 18 mfd távolságra, majd minden oldalról szőlőhegyekkel körülkeritett gyönyörü kies völgyben fekszik, a Hernád vize partján. Maga a hajdan nagyon megerősitett város kicsiny, de széles rendes utczái, csinos sőt pompás épületei miatt, méltán legszebb városaink közt foglal helyet. Ezenkivül, 3 külvárost számlál, mellyeket a belvárostól széles gyeptér (glacis) választ el. A külvárosok házai alacsonyok, s jelest épen nem lehet róluk mondani. A belváros főutczáján látható a sz. Erzsébet roppant és pompás szentegyháza, melly most püspöki székes templom.

Nevezetesb épületek még: a sz. Mihály temploma, melly Kassán legrégibb épületnek tartatik; a dominikanusok, a sz. Orsolya szüzek templomai és kolostorai; a seminariumi, academiai szentegyházak, melly utolsót az academia épületével együtt hajdan a jesuiták birtak; az evang. ujabb izlésre épült szentegyház, s a félreeső ref. templom; a püspöki palota; a kétemeletes nagy kiterjedésü kamara-ház, mellyben a posta, harminczad s beváltó pénztár hivatalok vannak telepitve; a vármegyeház; a tanácsház; a felső-kaszárnya; vége gr. Andrássy, Szirmay, Barkóczy, Csáky, Péchy, Sos stb. nemzetségek lakházai.

Népessége a legujabb katonai összeirás szerint 13,034 lélek, kik közt 4738 tót, 2904 magyar, 2592 német ajkú, 729 izraelita, 113 orosz, 100 czigány, 2838 pedig részint belföldi, részint külföldi idegen. Foglalatosságuk kis részben föld és szőlőmüvelés, nagyobb részben kézmüi és gyári ipar, és kereskedés. Szántóföldjei termékenyek, különösen rétjei nagyon jók; szőlőhegye savanyus, de állandó asztali bort ad; a városi vágásokra osztott erdő igen tágas és szép.”

Borovszky Samu monográfiasorozatának Abaúj-Torna vármegyét tárgyaló része szerint (részlet):
„SÁROS- ÉS ABAUJVÁRMEGYE határán találkoznak a gömör-szepesi érczhegység keleti ágai az északról délnek vonuló eperjes-tokaji hegylánczczal. Egyedül akkora völgynyilás marad a két hegység közt, melyen a Hernád keresztül törhet. De nyomban rá kelet-déli irányban kanyarodnak el az érczhegység vonalai, a Hernád völgye kitágul, fokozatosan szélesedni kezd, hogy aztán délen a nagy Alfölddel egyesüljön.

A két hegyvonal szögében, a Hernád sík völgyének fejénél fekszik Kassa sz. kir. város, Abauj-Tornavármegye fővárosa. A hegyfalon keresztül, mely észak felől félkörben karolja át a mai várost, egy aránylag szelid emelkedésű hágó köti össze a Hernád völgyét, tehát közvetlenül a nagy magyar Alföldet Galiczia nyugati részével, a középkorban oly nagy fontosságu s ma is kiváló jelentőségű fővárosával, Krakkóval.

A Magas Tátra bérczvonala miatt Lengyelország a legrövidebb úton csakis a Hernád völgyén át érintkezhetett az Alfölddel, meg a Hegyaljával, s minthogy Galiczia felől kevésbé meredek a Kárpátok lejtője, mint Magyarország felől, a hegyen túli lakosok árúik kicserélése alkalmával itt csekélyebb fáradsággal találhatták meg az érintkező pontot az alföldi lakosokkal, a kiknek a hirtelen összezáródó hegyöv már Sáros felé elvágta útjokat. A város középpontja a régi Kassa, mely ellipszis alakban épült. A régi város körülete ma is világosan látható a bástyavonalakon keletkezett utczákban, jóllehet a vársíkok beépitésével már több helyen megtörték e vonalat.”

20. század

1870-1920 között a város lakossága nagyjából 20 ezerről több mint 50 ezerre növekedett. Ez elsősorban a megélhetés miatti népmozgás eredménye volt. A csehszlovák államfordulat után a katonaság létszáma drasztikusan lecsökkent a városban.

1906-ban épült meg Rákóczi rodostói házának másolata, amikor a fejedelmet a Szent Erzsébet-dóm kriptájába temették el.

1918-ban elfoglalták a csehszlovák légió katonái. 1919. március 17-én hajnalban ledöntötték a honvéd szobrot. Később a katonák a felfokozott hangulatban az összegyűlt tömegbe lőttek, aminek 2 halálos áldozata volt. 1919. június 6-án a magyar Vörös Hadsereg visszafoglalta, majd a Clemenceau-jegyzék értelmében kiürítette. 1920. június 4-én a trianoni diktátummal de jure is Csehszlovákiához került. Regionális központi szerepét Magyarországon Miskolc vette át. 1935-ben megtalálták a híres kassai arany éremleletet.

1938-ban az első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz. A város lakossága 1938. november 11-én ünnepélyesen fogadta a bevonuló magyar csapatokat és Horthy Miklós kormányzót. Az „önálló” szlovák állam revíziós politikával válaszolt a területveszteségeire. 1940-ben a Salzburgi tárgyalásokon Tiso, Tuka és Mach delegációja memorandumot nyújtott át Hitlernek, amely tartalmazta Kassa vidékének Szlovákiához csatolásának szándékát és lakosságcsere megvalósítását.

1941. június 26-án tisztázatlan eredetű bombatámadás érte: három felségjel nélküli bombázó összesen 29 db százkilós bombát vetett a városra. 32 halálos és 82 sebesült áldozat mellett tetemes anyagi kár is keletkezett. Egy bomba nem robbant fel és cirill-betűs feliratokat találtak rajta, ennek alig várt ürügyén Magyarország deklarálta hadiállapotát a Szovjetunióval. Többféle magyarázatot kerestek a történészek. Az egyik verzió szerint a közeli, Kassára nagyon hasonlító Eperjes német hírközpontja lehetett a támadók célja, ami a fasiszta szlovák bábállam területén maradt.

A Szovjetuniónak nem volt érdeke hazánkat bevonni az eszkalálódó háborúba. Szerencsétlen navigációs hiba okozhatta tehát ezt a számunkra tragikus végű konfliktust, amit a lassacskán megnyíló orosz levéltárak adatai sem cáfolnak. Kassáról 1944. május 15-én indítottak két vonatszerelvényt Auschwitzba. Ezeken 7684 kassai zsidót szállítottak a haláltáborba. Május folyamán még két, június 3-án pedig még egy szerelvény indult el, további 9013 kassai és környékbeli zsidóval. 1945. január 19-én foglalta el a szovjet munkás-paraszt Vörös Hadsereg, ekkor újra Csehszlovákia része lett. 1945. április 4-én itt hirdette meg Beneš elnök a hírhedt kassai kormányprogramot.

Forrás: Wikipedia

​

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 4

Letöltés (SVG)
Letöltés (PNG)
Kossuth címer

Kossuth címer

Kossuth címer

Kossuth címer

1848 szeptemberében az államforma megkérdőjelezhetetlenül a királyság volt. Az év decemberének elején történt, a magyar fél által törvénytelennek ítélt uralkodócsere – vagyis V. Ferdinánd lemondatása, I. Ferenc József trónra lépése – már bonyolult helyzetet idézett elő.

A korabeli magyar republikánus körök jelképévé ekkor vált a koronától megváló címer, amely lapjuknak, a Marczius Tizenötödikének hasábjain jött létre. Kossuth Lajos kezdetben ellenezte is a Szent Korona elhagyását a címerről. 1861-es hites nyilatkozatában egyenesen úgy fogalmazott, hogy a magyar korona a címer legfontosabb része, amely a nemzet tulajdona, nem pedig a királyé. Ugyanakkor kétségtelen, hogy 1849. április 14-ét követően, miután kimondták a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztását már sor került a címer korona nélküli használatára. Sőt, Kossuth az emigrációja során is főként korona nélküli címerrel ellátott pénzeket bocsátott ki. Azonban az államformaváltást 1849-ben nem mondták ki, tehát ez a jelképhasználat a törvényes uralkodó hiányát inkább kifejezhette.

Forrás: Veritas

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 5

Letöltés (SVG)
Letöltés (PNG)
I. Lajos király címere

I. Lajos király címere

I. Lajos király címere

I. Lajos magyar király címerének vektoros rekonstrukciója. A munka alapjait az eredeti csat és a címerleírás együttesen adta.

Szakmai segítség: Dr. csáky Imre

A címer leírása

„[…] Bár volnék olyan elmés és bölcs, hogy czímerének ragyogó fényét, melyet ő becsülettel visel, akaratom szerint magasztalhatnám! Paizsát semmi folt nem ékteleníti, ezüstös színben ragyog és két egyenlő mezőre van osztva. Az egyik mező világos színben fénylik tiszta gyöngyöktől és rubintoktól, és fényesre van csiszolva, benne pedig vízszintes irányban nyolcz díszes pólya fekszik; a másik mező égszínű, gazdagon díszítve domború aranyos liliomokkal, melyek bőséges sugaraikkal sokszor megvédték a czímert, és a melyeket nézni igen kellemes.

A sisak ormát gazdagon ékített aranykorona díszíti, melyben sok drágakő ragyog, és a mely fényesre van simítva; a koronából két strucztoll áll ki, közből pedig látni lehet a strucz hermelines nyakát; szemei rubintoktól tündökölnek az ellenség felé, csőre aranyból való, melyben gyönyörűen tart egy szépen görbült és aranyból készült patkóalakú tárgyat. Feje aranynyal gazdagon van koronázva. […]”

I. Lajos (ragadványnevén Nagy Lajos, Lengyelországban: Magyar Lajos, lengyelül: Ludwik Węgierski, horvátul: Ludovik I. Anžuvinac; Visegrád, Magyar Királyság, 1326. március 5. – Nagyszombat, Magyar Királyság, 1382. szeptember 10.) a Capeting–Anjou-házbólszármazó magyar királyi herceg, Magyarország és Horvátország királya 1342-től, és Lengyelország királya 1370-től haláláig, I. Károly magyar király és Łokietek Erzsébet királyné harmadik fia.

Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, ezáltal Magyarország nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királysággá vált, aktív külpolitikája és sikeres hadjáratai révén pedig európai nagyhatalommá lett. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is. Lajos az ötödik leghosszabb ideig regnáló magyar monarcha volt.

Származása

Lajos 1326. március 5-én született Visegrádon, a Capeting-ház Anjou-házi magyar ágának tagjaként, Károly Róbert magyar király és negyedik (egyes feltételezések szerint harmadik) felesége, Łokietek Erzsébet lengyel királyi hercegnő házasságából. Apja Martell Károly calabriai herceg és Ausztriai Klemencia hercegné legidősebb gyermeke volt.

Apai nagyapai dédszülei Sánta Károly nápolyi király és Magyarországi Mária királyné (V. István magyar király leánya), apai nagyanyai dédszülei I. Rudolf német király és Gertrud von Hohenberg (V. Burkhard hohenbergi gróf leánya) voltak. Lajos anyja Kis Ulászló lengyel király és Kaliszi Hedvig királyné második leánygyermeke volt. Anya nagyapai dédszülei I. Kázmér kujáviai herceg és Opolei Eufrozina hercegné (I. Kázmér opole–racibórzi herceg leánya), anyai nagyanyai dédszülei Boleszláv gnieznói herceg és Magyarországi Jolán (IV. Béla magyar király leánya) voltak.

Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki Sánta Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária magyar királyi hercegnő fia volt. Lajos a királyi pár harmadik (egyes feltételezések szerint negyedik) gyermeke volt, később még két (vagy három) testvére született, közöttük Katalin, Świdnica hercegnéje, András, Nápoly iure uxoris királya, István, horvát és szlavón kormányzó, valamint apja egy házasságon kívüli kapcsolatából származó féltestvére, Kálmán győri püspök. Két bátyja, Károly és László korai halálát követően, négy évesen lett a magyar trón örököse.

Ifjúkora (1326–1342)

Lajos szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és trónörökösnek járó gondos neveltetést kapott. A leendő uralkodó számára fontos jogi, történelmi és politikai ismeretek mellett egyházi nevelői, a boroszlói származású Neszmélyi Miklós udvari pap (később pécsi püspök) és Lackfi Dénes ferences rendi barát bevezették a hittudományba és a hét szabad művészetbe (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). Lajosnak a nyelvismerete is széles körű volt, megtanulta (a magyar nyelven kívül – amelynek ismeretét apja megkövetelte gyermekei mellett a leendő menyétől is) a kor diplomáciai nyelvét, a franciát (már a szülői házban), továbbá a latint, az olaszt és a németet. Szláv nyelvet nem beszélt, aminek hátrányát különösen lengyel uralkodókénttapasztalta meg.

A lovagi ismeretekre, azaz a „hét lovagi készség”-re (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés) pedig Drugeth Miklós, Kistapolcsányi Miklós és Poháros Péter oktatta. Lajos mindhárom nevelőjét szerette, a két Miklós mester saját testével védte a királyfiakat és súlyos sebeket szenvedtek el 1330-ban, amikor Záh Felicián „előre megfontolt gonoszságában és dühöngő haragvágyában nem rettent vissza attól, hogy szörnyen őrjöngő szívvel a már említett király úr, atyánk vérére … szomjazzék”. Lajos királyként sem feledkezett el tettükről, különféle tisztségeket és kiváltságokat adományozott nekik.

A lovagi készségeken túl Lajost megismertették a lovagi eszményekkel, erényekkel is a középkori Nyugat-Európa lovagi történetein, eposzain és hősénekein keresztül (például a Parsifal), amelyek a francia származású Anjouk révén ismertebbé váltak a magyar királyi udvarban, illetve Magyarországon is, (a kor népszerű lovagi cselekedetei ismétlődnek a 15. században keletkezett Toldi-mondakörben is).

A kor lovagi erényeit nagy szemléletességgel ismertette meg a királyfiakkal őseik életén és cselekedetein keresztül az András herceg számára készült Magyar Anjou Legendárium. Lajos a példaképeit is híres hősök és lovagok közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen a szintén magyar király apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Eszménye az olyan kegyes, széles látókörű uralkodó lett, aki bátor, erényes, nagylelkű, nagyszerű tetteket visz véghez, valamint pártolja a művészeteket és a tudományokat.

A trónörökös első politikai cselekvésének tekinthető, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ő is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást, valamint az 1338-ban megkötött magyar-morva szövetséget. A trónörökös első hadi tapasztalatait 1336-ban, tízévesen szerezte, amikor a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat vezette a Habsburgok ellen (az 1335-ös visegrádi királytalálkozó megállapodásainak megfelelően) Ausztriában és Bajorországban. A hadjárat végül harc és győzelem nélkül ért véget, a kis hadvezérben csak a kitűnő háborús koszt maradt meg, ami feltehetően a királyné édesanya gondoskodásának megnyilvánulása volt.

1342. július 16-án, apja halálakor tizenhat éves volt. Nem sokkal ezt követően, július 21-én koronázták magyar királlyá Székesfehérvárott az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”.

Uralkodása

Külpolitika

Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.

Lajos buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfi volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. A pápa kérésére gyakran viselt hadat „az igaz hit védelmében”; hol a pogány litvánok, hol az eretnek (bogumil) vagy ortodox kereszténydélszlávok ellen.

Regnálása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá vált, amit archiregnumként (azaz főkirályság, más értelemben, első szent és nagy királyság) emlegettek, ahol „a király – császár a maga országában”. Ezt csak erősítette az 1370-ben létrejött perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik fontos államával.

Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: míg apja, Károly Róbert csak szükségből „húzott kardot” (ld. a szerencsétlen havasalföldi hadjárata), addig Lajos uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Kedvelt időtöltése volt a vadászat – 1353-ban egy sebesült medve majdnem végzett is vele.

Uralkodásának második felében ismeretlen betegség – orvostörténészek szerint lepra – hatalmasodott el rajta, ami mindinkább a trónhoz kötötte. Ebben az időszakban nagyobb hangsúlyt kaptak az államszervezettel kapcsolatos változtatások és a belpolitika. Külpolitikája is békésebb irányt vett: 1360-ban királytalálkozót rendeztek Nagyszombatban, ahol mellette János Henrik morva őrgróf, IV. Rudolf osztrák főherceg és IV. Károly német-római császár és cseh király is megjelent.

Itália

Lajos itáliai hadjáratait a nápolyi Anjouk trónöröklésének rendezetlensége váltotta ki: akkoriban a probléma (az ún. „nápolyi kérdés”) évekig a pápai és itáliai politika fókuszában állt (és még évtizedekig mérgezte a magyar-nápolyi kapcsolatokat), és Lajos nem sajnált semmi pénzt, hogy a saját javára dőljön el az ügy.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 7

Letöltés (SVG)
I. László fiktív címere

I. László fiktív címere

I. László fiktív címere

Szent László egyik fiktív, képzeletbeli címere az Ingeram-kódexből (1459)

I. László vagy Szent László (horvátul: Ladislav I, latinul: Ladislaus I.) (Lengyel Királyság, 1040 körül – Nyitra, 1095. július 29.) 1077-től magyar király, 1091-től haláláig pedig horvát király. I. Béla király és Richeza királyné másodszülött fia. Nevéhez fűződik a magántulajdon védelmének megszilárdítása, Horvátország elfoglalása (1091) és az első magyar szentekavatása. Őt magát is szentté avatták 1192-ben, és kivételes fizikuma miatt nevezik az „Isten atlétájának” is.

I. Béla király halála (1063) után Géza és László hercegek elismerték unokatestvérüket, Salamont törvényes királynak, akivel a következő évtizedben jó kapcsolatuk volt. A nevezetes történet a kun által elrabolt leánnyal ebből a korszakból származik. A kapcsolat az 1070-es években romlott meg, és a hercegek fellázadtak Salamon ellen. A trónt Géza 1074-ben szerezte meg, de az ország nyugati határvidékén Salamon uralkodott tovább. Ebben az időben László volt Géza legfőbb tanácsadója.

Géza halála (1077) után hívei László mellé álltak, és őt tették meg királynak. Salamon IV. Henrik segítségével ellenállt; László az invesztitúraharcban IV. Henrik ellenfeleit támogatta. Salamon 1081-ben lemondott, de utána mégis megpróbálta visszaszerezni a koronát. Emiatt László bebörtönözte, de két évvel később a szentté avatások alkalmával szabadon engedte.

A sorozatos belviszályok után Lászlónak helyre kellett állítania a közbiztonságot, a lopást és rablást csonkítással vagy halállal büntette. 1091-ben elfoglalta Horvátország legnagyobb részét, ami a középkori Magyar Királyság terjeszkedésének kezdetét jelentette. Keleten legyőzte a kunokat és a besenyőket, amivel a keleti határokat 150 évre bebiztosította. Az utolsó években éppen a horvát hódítás miatt romlott meg a kapcsolata a Szentszékkel, mert a pápa a saját hűbérbirtokának tekintette a megszerzett horvát területet, de ezt László nem ismerte el.

A legendák kegyes lovagkirályként mutatják be, mint a késő lovagkori lovagi eszmény megtestesítőjét. Népszerű szent Magyarországon és a környező országokban, sok templomnak ő a védőszentje. A szentté avatott királyhoz több, a mai napig is fennmaradt ereklye és tárgyi emlék köthető. Ilyen például a győri bazilikában található Szent László-herma, továbbá jobbja, amit a dubrovniki ferences kolostorban őriznek.

Uralkodása idején alakultak ki a királyi szertartásrend alapjai, ez hozzájárult a Magyar Királyság központosított államhatalma megerősödéséhez, és e protokollrendszer később a nemzeti identitás egyik alapkövévé vált.

László herceg élete

László 1040 körül született a Lengyel Királyságban. Apja I. Béla magyar király, anyja pedig a Piast-dinasztiából származó Richeza lengyel hercegnő volt. Bélának és feleségének összesen hét gyermeke született (4 fiú, 3 lány), László volt a másodszülött. Életének első éveit lengyel földön töltötte, ahová apja 1030-ban költözött, miután száműzték Magyarországról. Az első lengyel krónikaíró, Gallus Anonymus szerint majdnem lengyellé vált, hiszen lengyel szokásokat vett fel. Még a neve is szláv eredetű: a László ugyanis a Vladislav magyarosított változata.

Lengyelországból 1048 táján tért haza apja családjával. Béla megkapta a hercegséget, ami az ország egyharmadát jelentette. László 1057-ben vagy 1063-ban részt vett I. András király fiának, az akkor még gyermek Salamon hercegnek a megkoronázásán, amelyhez atyja és bátyja mellett ő is a beleegyezését adta.

A 11. század végén még nem volt bevett gyakorlat a magyar uralkodók esetében az elsőszülött fiú trónöröklési joga, ezért az utódlást gyakran harc döntötte el a lehetséges örökösök között. Így Salamon megkoronázása után kiéleződtek az ellentétek I. András és testvére, Béla herceg között. A konfliktusban László az apja mellé állt, így 1060-ban ő is Lengyelországba kényszerült távozni. Innen azonban lengyel hadak élén tértek vissza, és még az év őszén a Tiszántúlon Béla legyőzte I. Andrást. András később belehalt sebesüléseibe, és az általa alapított tihanyi apátságban temették el 1060 végén. Ezt követően Székesfehérváron királlyá koronázták Bélát.

A források Lászlót legközelebb 1063-ban említik, amikor apja, Béla király dömösi halála után testvérei, Géza és Lampert társaságában IV. Henrik és Salamon támadása elől ismét Lengyelországba menekült. 1064 elején, miután kivonultak a németek, II. Boleszláv katonai támogatásának köszönhetően jöttek vissza, és a tárgyalások eredményeként Géza és Salamon megosztoztak az országon. Géza, László és Lambert dukátust (hercegséget) kaptak. Salamont újra megkoronázták Székesfehérváron. A hercegek megosztoztak a dukátuson, Bihar környéke Lászlóé volt.

A testvérek 1071-ig jó viszonyban voltak Salamonnal. Ezt bizonyítja, hogy 1068-ban közös erővel a cserhalmi csatában győzték le az erdélyi Doboka vármegyében levő Kerlésnél a Cserhalom (Eichenhügel) hegyen a moldvai részek felől támadó úzokat (más források szerint besenyőket). A csatában a magyar haderőt vezető mindhárom vezér kitűnt személyes bátorságával is. Ehhez az ütközethez fűződik László párviadala a pogány „kun” vitézzel.

1071-ben a besenyők a nándorfehérvári görög őrség biztatására Zimonynál betörtek a Szerémségbe, és nagy zsákmánnyal távoztak. A királyi és a hercegi hadak Szalánkeménnéltáboroztak, a besenyő támadás hírére ostrom alá fogták Nándorfehérvár és Szerém várát, s két hónapos ostrom után mindkettőt elfoglalták. Ekkor azonban gyökeres fordulat következett be Salamon és Géza viszonyában, mivel nem tudtak a hadizsákmány elosztásában megegyezni. László – természetesen – bátyja mellé állt.

1072-ben a bizánciak visszafoglalták Nándorfehérvárt. Megtorlásul Salamon és Géza hadai betörtek bizánci területre, és Nissáig hatoltak, ahonnan elhozták Szent Prokop ereklyéjét, s a szávaszentdemeteri ortodox monostornak adományozták. A hercegek szerint azonban a hadjáratot a király a velük való leszámolásra szerette volna felhasználni. Ennek megelőzése végett László nem vett részt a háborúban, csapatait a nyírségi részeken tartotta, készen arra, hogy bosszút álljon, ha Gézával valami történne. Salamon emiatt nem is mert Gézával szembeszállni, a két fél inkább a békés megoldást kereste, és 1073-ban végül fegyverszünetet kötöttek.

Ezalatt a háttérben élénk diplomáciai tevékenység folyt. Salamon német seregeket hívott segítségül, László és Lampert hercegek pedig rutén, cseh és lengyel segítség után kilincseltek. László először a Kijevi Ruszban tárgyalt, de nem talált támogatókra. Moráviában viszont sikerrel jártak és támogatást kaptak. Gézának és Lászlónak sikerült továbbá VII. Gergely pápa (1073–1085) támogatását is elnyerniük, akinek a császárral fokozódó ellentétei hamarosan nyílt invesztitúraharcba torkolltak.

1074. február 26-án Kemejnél (Szolnok vármegye) Salamon ugyan legyőzte Géza herceg seregét, de László Vác mellett találkozott menekülő testvérével. A Képes krónikaszerint égi jelek jövendölték meg nekik a győzelmet és Géza koronázását. Március 14-én, miután László herceg Ottó morva herceg csapataival csatlakozott Géza hadához, Salamon Mogyoródnál döntő vereséget szenvedett, és kénytelen volt a nyugati határszélre menekülni.

A csata kimenetelében nagy szerepet játszott László katonai, hadvezéri tehetsége, aki a bihari csapatokat vezette a bal szárnyon. A morva-magyar haderő felállítását, taktikáját ő dolgozta ki, és ez, valamint a jól megválasztott hadrend jelentősen hozzájárult a testvérek győzelméhez. Lászlót jól sikerült hadicselekedetei rendkívül népszerűvé tették. Salamon a nyugati határon apósától, IV. Henriktől kért további segítséget.

Géza királlyá választása után László a dukátus birtokában továbbra is nagy szolgálatokat tett fivérének. Így még 1074 nyarán ő állította meg Salamon egyik támadását Nyitránál, akit IV. Henrik német-római császár jelentős katonai erővel támogatott, de a győzelem ellenére sem sikerült Salamont elfognia. Géza rövid uralkodása (1074–1077) alatt végig fennmaradt a patthelyzet: Moson és Pozsony környéke Salamon birtokában maradt.

László volt egyben Géza fő tanácsadója is. László rábeszélte Gézát, hogy Vácott, ahol a győzelmüket megjövendölték, templomot építtessen. Amikor a testvérek az alkalmas helyet keresték a templom számára – a legenda szerint – egy nagy gímszarvas jelent meg a szarvain sok égő gyertyával. Ezt égi jelnek tekintve, azon a helyen kápolnát, majd bazilikát emeltek, aminek Szent Szűz lett a védőszentje. László ide temettette bátyját végakarata szerint.

Családja

László király az Árpád-ház leszármazottja, I. Béla király és Richeza királyné másodszülött fia.

László 1078 körül Rajnai Rudolf sváb herceg és Savoyai Adelhaid leányát, Rajnai Adelhaidot vette feleségül, ezzel azonban rossz irányba kötelezte el magát, mert a német-római ellenkirályként fellépő Rudolf már 1080-ban meghalt a csatamezőn. Bizonyossággal csak két lány gyermekük ismert. Egyikük Piroska (Prisca), Komnénosz II. János bizánci császár felesége, Eiréne néven császárné lett, majd halála után szentté avatták és Magyarországi Szent Irén néven tisztelik. Másik lányának neve nem ismert (esetleg Zsófia), őt Jaroszláv volhíniai fejedelem vette nőül 1090 körül.

Makk Ferenc szerint volt egy korábbi felesége is, akinek a neve és származása ismeretlen (neve esetleg Gizella) és lehetségesnek tartja, hogy ebből a házasságból született az ismeretlen nevű lánya, aki Jaroszláv felesége lett. Sághy Marianne szerint mindkét lány Adelhaidtól született, és esetleg volt egy harmadik lányuk is (neve esetleg Irén v. Berta).

Uralkodása

Trónra lépése

1077-ben I. Géza meghalt, Vácon temették el. A Géza és László pártján álló világi és egyházi előkelők az ellenfél, Salamon minden akcióját megelőzve a pápa által is támogatott Lászlót választották az ország uralkodójává – annak ellenére, hogy Géza első házasságából két kiskorú fiút, Kálmán és Álmos herceget hagyott maga után. Lászlót továbbra is lengyel csapatok támogatták Salamon ellenében.

Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben másodszor is, amikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Legendák szerint elképzelhető az is, hogy egyáltalán nem koronáztatta meg magát, mivel „égi koronára vágyott”.

Amikor a magyar nemesek meghallották, hogy Magnus király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették
Képes krónika (Geréb László fordítása)

Belpolitikája

A Képes krónika szerint tervezte, hogy visszaadja a királyságot Salamonnak a dukátusért, de ezt a legtöbb kortárs forrás határozottan cáfolja.

I. László hatalomra jutása után azonnal hozzáfogott a rendteremtéshez. Ennek érdekében 1077 körül adta ki III. törvénykönyvét. A tulajdonviszonyok átalakulása ugyanis a lakosság egy részét szolgasorba taszította. E réteg tiltakozása a tulajdon semmibevételében nyilvánult meg: bizonytalanságában elemelt mindent, ami mozdítható volt. „Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik” – olvasható a legelső cikkelyben.

A törvények drákói szigorral sújtottak a tetten ért bűnösre, mivel helyre kellett állítani a közbiztonságot. László király törvényeinek több mint fele a tulajdon védelmével foglalkozott. Minden lopásért kemény megtorlás járt, akit tetten értek, akár fel is akaszthatták. Ha esetleg közben bemenekült egy védelmet nyújtó templomba, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Liba- vagy tyúklopásért kitolták a tolvaj fél szemét. Gyakori büntetés volt a kéz- vagy orrlevágás és a nyelv kitépése is. Ha a bíró a bűnöst futni hagyta, az mindenét elvesztette és őt magát is eladták. Ellenben ártatlan ember felakasztása esetén csak az áldozat vérdíját kellett kifizetnie.

Foglalkozott a királyi sómonopóliummal is. Ebben a törvénykönyvben szerepel első ízben a nemes (nobilis) kifejezés. A megnevezés azt mutatja, hogy a szabadok társadalmában Szent István óta változások mentek végbe. Az előkelőket vagyoni állapotuk és társadalmi helyzetük tekintetében jelentős különbségek választották el a szabadok tömegeitől. Kiváltságos helyzetüket I. László király törvénye már jogi normává emelte.

1077 után adta ki II. törvénykönyvét, amiben a világi, büntetőjogi rendelkezések mellett korlátozta az ökrök és a lovak kivitelét és forgalmát is. Legismertebb rendelkezése, hogy aki egy tyúk értékénél többet lop, azt akasszák fel. Enyhébben ítélték meg a gyilkost, mert csak vagyonelkobzás volt a része. Ebből látszik, hogy nagyobb volt a tulajdon értéke, mint az emberi életé – ez utóbbi esetben a vérdíj érvényes. Kétharmadot adtak a megölt ember rokonainak, egyharmadot a gyilkos feleségének és gyermekeinek. A törvény ismerte a kollektív büntetést, a tolvaj 10 évesnél idősebb gyermekeit szolgaságra vetették. Az egyházi rendű tolvaj büntetése kisebb volt, mint a világiaké.

I. törvénykönyvét (amely valójában a három törvénykönyv közül a legkésőbbi) 1092-ben adta ki az elnökletével Szabolcson megtartott zsinaton. Ez főleg egyházi ügyekkel foglalkozott. Híressé vált részlete: „akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek”.

A magyarországi főpapság és a világi előkelők közreműködésével, a papság és a nép tanúskodása mellett tartott tanácskozás határozatokat hozott, ezekben korlátozták a papok házasságkötését;

védték az egyházak vagyonát; rendelkeztek a lerombolt vagy elpusztult templomok újjáépítéséről és felszereléséről; áttelepítéssel megakadályozták a megkeresztelt izmaeliták – böszörmények – visszatérését a muzulmán vallásra; megtiltották, hogy a zsidók keresztény feleséget vagy szolgát tartsanak;

előírták az egyházi ünnepek, összejövetelek, a böjtök és a templom mellé temetkezés megtartását, a házasságtörők megbüntetését; intézkedtek a külföldről érkező egyházi személyekről; kényszerítették a lakosságot, hogy a templomok közelében telepedjék le; határoztak az apátok és szerzetesek helyzetéről; felléptek a pogány áldozás ellen; szabályozták a tized szedését;

tanúk jelenlétéhez kötötték az istenítélet megtartását; korlátozták a sátorban való misézést; büntetendővé tették a nemi erőszakot, a nők erkölcstelenségét és a boszorkányságot; rendelkeztek a királyi bíráskodásról.

I. László tehát országlása elején a törvényhozás révén megszilárdította a trónját, s helyreállította az ország belső rendjét. A nádort a király általános helyettesévé, a királyi és az udvari pecsét őrzőjévé tette, aki az uralkodó helyett és nevében bíráskodott. Ezzel megkezdődött a magyar bíráskodás szerkezetrendszerének kiépülése.

Kijelenthető, hogy I. László uralkodása első éveiben a törvényesen megkoronázott Salamonnal szemben ellenkirály volt, hatalomra jutását követően legfontosabb feladatának ezért a Salamon-kérdés megoldását tartotta. Először tárgyalni kezdett riválisával, majd fegyveresen lépett fel ellene, de így sem tudta felszámolni Salamon uralmát az ország nyugati végein. 1079 telén ugyan Moson várát visszafoglalta tőle, IV. Henrik csapatai azonban megszállták az ország nyugati részét.

László nem tudott segíteni a Lengyelországból elűzött II. Boleszlávnak, így ő hamarosan gyanús körülmények között meghalt. Csak 1080-ban sikerült a feszítő kérdést László számára igen kedvezően rendezni. Salamon lemondott a királyságról, s a koronát, ami addig nála volt, átadta Lászlónak.

A meghódolásért cserébe Salamon birtokot és jövedelmet kapott, de hatalmat nem. Salamon kényszerű lemondása következtében László megszűnt ellenkirály lenni, s ettől kezdve ő volt az ország egyedüli törvényes uralkodója, királyként a hatalmon nem osztozott senkivel, hisz’ országlása alatt nem létezett a korábbi hercegség, a dukátus intézménye.

I. László megkoronázásával kapcsolatban a legvalószínűbb, hogy már 1077-ben a Géza-féle görög diadémmal megtették. Egyrészt az a tény, hogy a görög korona az egyik koronaküldő európai nagyhatalomtól származott, másrészt pedig az, hogy ez a diadém már ténylegesen uralkodó király – I. Géza – fejét díszítette, nagyon is alkalmassá tette arra, hogy az új király számára is a hatalom jelvénye legyen.

Ezt igazolja az is, hogy VII. Gergely pápa 1079. március 21-i levelében Lászlót a magyarok királyának nevezi. E cím ebben az időben csak a pápától megkoronázott uralkodónak járt. E nézetet erősíti az is, hogy I. Lászlótól tízféle pénzveret maradt fenn, azaz kétévenként bocsátott ki új pénzt, s ezek mindegyike koronával, ábrázolja, tehát ezek közül legalább kettő 1081 előttre datálható. Nagy az eshetősége annak is, hogy 1081-ben, amikor Salamontól visszakapta a régebbi koronát, azzal is megkoronázták.

Salamon a király ellen 1082-ben összeesküvést szőtt, ezért őt László a visegrádi várba záratta, ahonnan 1083-ban szabadult a szentté avatások alkalmából hirdetett amnesztiával. Salamon ezután a moldvai besenyőkhöz ment, és élükön 1085-ben betört a Felső-Tisza-vidékére, de László kiűzte az országból.

Külpolitikája

A 11. századi Magyarország külpolitikai környezetét elsősorban a pápa és a német-római császár közt dúló invesztitúraharc, az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás és a nyugati keresztény egyházon belüli erkölcsi megújulást hirdető mozgalom térnyerése határozta meg. A pápaság és a császárság váltakozó eredménnyel folyó küzdelme idővel az egész latin kereszténységet állásfoglalásra kényszerítette. Különösen kényes helyzetben találta magát a trónviszályok korát élő akkori Magyarország.

A hatalmától megfosztott Salamon támogatást remélve, hűbéresküt tett IV. Henrik császárnak. Csakhogy a császárt éppen a pápa elleni harc kötötte le, így hathatós segítségnyújtásra nem tellett az erejéből. Salamon riválisai – előbb Géza, majd László is – szükségképpen VII. Gergely pápában keresték trónigényük pártfogóját. Az ő kérésére támogatta a lázadó bajor nemeseket. Támogatta a szintén lázadó II. Lipót osztrák őrgrófot is, akit azonban a császár lemondatott 1078 májusában.

Gergely pápa szerint a magyar királyi méltóság Rómából eredt, ezért a pápai hűbér vállalását szabta feltételül, erre azonban sem Géza, sem pedig László nem volt hajlandó. Az uralmukat veszélyeztető Salamon és annak szövetségese, IV. Henrik ellenében azonban mindketten a pápaságot támogatták. I. László ezért támogatta Sváb Rudolf német ellenkirályt, akinek 1078-ban, annak goslari udvarában követei segítséget is ígértek, és akinek Adelhaid nevű leányával 1079-ben meg is esküdött. Diplomáciájával igyekezett befolyásolni a német belügyeket és a pápa utódlását is.

1087-ben a IV. Henrik császár uralkodását ellenző német hercegek gyűlést tartottak Speyerben. A kortárs Konstanzi Bernold szerint követ útján húszezer lovast ígért nekik, ha szükségük lesz rá. A német hercegek VII. Gergely utódjául III. Viktort támogatták a császár állította III. Kelemen ellenpápával szemben. Azonban László, miután hírét vette Salamon halálának, külpolitikájában gyökeres fordulatot hajtott végre.

Ellensége, Salamon a besenyők egyik balkáni kalandozó hadjáratában vesztette életét. Mivel már nem kellett többé tartania Salamontól, semmi sem indokolta, hogy a legcsekélyebb mértékben is beavatkozzon a pápa és a császár küzdelmébe, ezért fokozatosan elszakadt egykori szövetségeseitől. Ugyanakkor a felszabaduló katonai erőt arra használta fel, hogy új területeket hódítson meg és csatoljon királyságához. Így uralkodása végén nagyszabású és ambiciózus hódításba kezdett. Ennek részeként 1091-ben nővérének, Zvonimir horvát király özvegyének hívására seregeivel bevonult a trónviszálytól dúlt Horvát Királyságba, majd elfoglalta a Száva folyótól északra fekvő Szlavóniát. Ellenfelei Petar Svačićot koronázták meg, aki megakadályozta egész Horvátország meghódítását.

Ettől kezdve lett évszázadokra szólóan a magyar terjeszkedés legfőbb színtere a Balkán. A birtokba vett horvát területek kormányzását unokaöccsére, I. Géza fiára, Álmos hercegre bízta. A magyar királyság fennállása óta ez az első hódítás. II. Orbán pápa sérelmezte László horvátországi beavatkozását, és nem ismerte el a magyar hódítás jogosságát, mire a király átpártolt IV. Henrikhez, aki beleegyezett az erőviszonyok ilyetén megváltozásába.

Ezután betört Bizánc területére, és elfoglalta a Morva és a Drina folyók közét, Szerém és Belgrád várával együtt. Levelében a magyarok és Messia királyának nevezte magát. Makk Ferenc szerint ez utóbbi Moesiára vonatkozik, amiből következtethetünk arra, hogy elfoglalta a Nagy-Morava és a Drina folyók közötti területeket a Bizánci Császárságtól. Mivel más dokumentumokban nincs erre utalás, valószínű, hogy hamarosan elvesztette őket. Alexandru Madgearu Messiát Boszniával hozza kapcsolatba, amit Horvátország felé vonulva foglalt el. Ezzel azt is jelezni kívánta, hogy igényt tart az Észak-Balkánon élő keleti angolok földjére, ahol az Angliából elmenekült angol lovagok 1085-ben földet kaptak a bizánci császártól.

Új-Angliára azonban nem tudta hatalmát kiterjeszteni, még 1091-ben a keleti angolok behódoltak a bizánci császárnak, aki 1092-ben a magyaroktól visszafoglalta az előző évben elveszített területeket. László királynak balkáni hadjáratát félbeszakítva azonban a baszileusz biztatására betörő kipcsakok at sikerült visszavernie. A hazatérő Lászlónak a Temes-folyónál, majd Orsova mellett sikerült a támadókat legyőznie, utóbbi csatában életét vesztette a kunok vezére, Kapolcs is. A Képes Krónika azt állítja, hogy nem Bizánc, hanem a Kijevi Rusz biztatta fel a kunokat.

Mivel Vaszilkó terebovlji rutén fejedelem segítette a kunokat, László még ugyanebben az évben büntető hadjáratot vezetett rutén földre, majd 1094-ben a lengyel belviszályokba is beavatkozott. A büntető hadjáratról a rusz források nem írnak. Judit királynénak, Salamon özvegyének második férjét, I. Ulászló lengyel fejedelmet segítette, és Krakkóban kikényszerítette a szemben álló felek megbékélését, miután elfogta Ulászló fiatalabb fiát, Boleszlávot. Kérésére Ulászló elismerte törvénytelen fiát. A Képes krónika szerint a magyar csapatok Krakkóban is jártak, ennek szavahihetőségét azonban kétségbe vonják.

A Képes krónika szerint Franciaországból, Britanniából, Angliából és Spanyolországból érkezett követek találkoztak a királlyal Bodrogban 1095 húsvétján, és keresztes hadjárat vezetésére kérték. A legenda szerint Jeruzsálembe készült, hogy meghaljon Krisztusért. A történetet Klaniczay Gábor szerint III. Béla király idején találták ki, aki egy évszázaddal később gondolkodott keresztes hadjárat indításán. Az időközben kitört cseh trónviszály azonban itthon marasztalta és arra késztette, hogy rokona és egykori szövetségese, a cseh Ottó herceg fiának, Konrád brünni morva hercegnek nyújtson katonai segítséget II. Břetislav cseh fejedelem ellen. Moráviába érve súlyosan megbetegedett. A Képes krónika szerint itt összehívta főembereit, és utódának Álmos herceget jelölte ki.

1095. július 29-én a cseh-magyar határ közelében meghalt. II. Paszkál 1106-os pápai bullája szerint tiszteletreméltó földi maradványai a somogyvári apátságban találhatók, amiből arra következtethetünk, hogy itt temették el. Késő 12. századi legendája arról ír, hogy Székesfehérvárott akarták eltemetni, de a testet szállító szekér Várad felé indult el, húzó állatok nélkül. A többszörös temetést Solymosi László cáfolja, cikkében részletesen leírja Mátyás tévedését, Pauler Gyula 1900-as bírálatát, Baumgarten Ferenc Ferdinánd 1905-ös téves megerősítését, a második temetés indokolatlanságát és az erről szóló dokumentumok hiányát, a szentkultusz váradi kötődését, és más érveket.

„Előbb Dalmáciát, aztán Horvátországot csatolta örökös jogon királyságához. Mikor ugyanis Zolomér király gyermekek nélkül halt el, a felesége, László király nővére, sokat szenvedett férjének ellenségeitől, és Jézus Krisztus nevében segítséget kért fivérétől, László királytól. A rajta esett jogtalanságokat a király keményen megtorolta, Horvátországot és Dalmáciát teljességgel visszaszerezte neki, majd az említett királynétól a saját uralma alá vetette. Ezt a király nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert a királyi törvény szerint őt illette az örökség: Zolomér királlyal ugyanis első fokon rokonságban állott, és annak nem volt örököse.”

Képes krónika (Geréb László fordítása)

Egyházpolitikája

1083-ban szentté avattatta az államalapító István királyt, valamint annak fiát, Imre herceget, Gellért püspököt és két zobori remetét, Andrást és Benedeket. István király szentté avatása mutatta nagylelkűségét és pragmatikusságát, hiszen ő vakíttatta meg László király nagyapját, Vazult. Eljárása erősítette külpolitikai koncepcióját, miszerint Magyarországot szentjei révén méltó hely illeti meg a keresztény államok közösségében. Egy nem sokkal korábban alapított apátságban helyeztette el István király ereklyéjét, a csodálatos módon épen maradt Szent Jobbot, ez a Szentjobbi apátság.

Salamont a szentté avatások alkalmából bocsátotta szabadon, mivel a legenda szerint anélkül István király koporsója nem nyílt fel. Oderiziusnak írt levelében kifejtette, hogy a földi hatalomgyakorlás során elkerülhetetlenek a súlyos bűnök.

Annak ellenére, hogy a német-római császárral szemben a pápákat támogatta, I. László számos egyházügyi kérdésben VII. Gergely pápa reformtörekvéseivel ellenkező intézkedéseket hozott. Nem ismerte el a pápa hűbéruraságát Horvátországban. László egészében véve gregoriánus elvektől eltérően, Istvánhoz hasonlóan, a magyar egyház vezetőjének tekintette magát.

Pápai engedély nélkül Szlavóniában Zágráb székhellyel megalapította a Zágrábi egyházmegyét, aminek püspöke az esztergomi érsek tanácsosa lett. A Bihari püspökség székhelyét áthelyezte Váradra. A Kalocsai érsekség központját Bácsban állította fel. Ezek a rendelkezések éles ellentétben álltak azzal a gregoriánus felfogással, amely az egyház szabadsága jelszavával a világi hatalmat távol kívánta tartani az egyházi ügyek irányításától.

A király ezen egyházszervezeti lépéseinek célja az volt, hogy egyrészt háttérbe szorítsa az országa déli részén honos görög (ortodox) egyházat, másrészt a római rítusú egyház befolyását kiterjessze a magyar határokon túlra is, mindenekelőtt a keleti angolokra, akik mivel függetlenedni akartak Bizánctól, a magyar királysággal létesítettek szoros egyházi kapcsolatokat. Először magyar földről kértek papokat, később a kalocsai érsek szentelte püspökké az angol papokat.

Mindemellett I. László adományaival, új alapításaival és a püspöki szervezet továbbfejlesztésével is gyarapította és erősítette a magyarországi egyházat. Jórészt az ő bőséges adományainak köszönhető a középkori magyar egyház gazdagsága, anyagi jóléte. Nagyvonalú bőkezűsége későbbi népszerűségének egyik fő forrása lett a papság körében.

Az általa létesített egyházak közül a Szentjobbi apátságot a Berettyó-folyó vidékén Szent István tiszteletére szentelték fel, a szent király jobbkezének őrzése céljából. A felszentelésen a királyi család mellett megjelent a pápai követ, Teuzo és a franciaországi Saint Gilles monostor vezetője, Odilo apát is. Az ő részvételét az magyarázza, hogy a király a somogyvári monostort szervezetileg a francia anyakolostor alá helyezte. A korai magyar-francia szellemi kapcsolatok egyik szilárd támpontja lett hosszabb időre a somogyvári Szent Egyed kolostor, hiszen lakói még a 13. század elején is csak franciák lehettek.

I. László fent leírt intézkedései azt bizonyítják, hogy nem értett egyet sem VII. Gergely hatalmi törekvéseivel, sem egyházpolitikai elveivel. Szövetkezése a reformpápaság híveivel taktikai okok miatt és nem elvi alapokon jött létre, tehát gyakorlati szükségszerűség következménye volt.

IV. Welf bajor herceg egyszer megakadályozott egy találkozót IV. Henrik és László király között. IV. Henrik levelében utalt arra, hogy László király az ő szövetségese. II. Orbán pápa szerint a magyarok elhagyták üdvösségük pásztorát, ezzel utalt arra, hogy a király a IV. Henrik által állított III. Kelemen ellenpápa pártjára állt. A somogyvári apátság kiváltságlevelében azt írta, hogy az apát a királynak engedelmeskedjen, ne a pápának; László ellenezte az egyház függetlenségét, amit Gergely pápa hirdetett meg. Személyesen elnökölt a magyar prelátusok gyűlésén 1091 május 21-én, Szabolcsban. Ez a gyűlés elismerte az egyházi emberek egy házasságát, ellentétben a kánonjoggal, ami nem engedi meg az egyházi emberek házasságát.

Szent László, a lovagkirály

A források szerint László erős, hatalmas termetű férfi volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. Nagy testi erejét még ötvenéves kora körül is megőrizte. A harcban való jártassága, a csatákban mutatott személyes bátorsága következtében fokozatosan vált egyre népszerűbbé. A lovagkirályt kiemelkedő fizikai adottságai miatt nevezik Isten atlétájának is. A kiváló katonai erények mellett Hartvik püspök már Könyves Kálmán idején elismerően írt László erkölcsösségéről, erényességéről és mély vallásosságáról.

A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában III. Celesztin pápa jóváhagyásával szentté avatta I. Lászlót. Ennek nyomán a kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód őt tekintette példaképének. Károly Róbert és I. Lajos hódoló tisztelettel adóztak a lovagkirály emlékének. Nagy Lajos aranyforintja hátoldalára László képét verette, s ez a 15. század végéig kötelező hagyomány maradt a királyi pénzverdéknél. I. Lajos leányának, Mária királynőnek idejében László mellképe a felségpecséten az igazságos uralkodó szimbólumaként szerepelt.

Luxemburgi Zsigmond király azért látogatott el Váradra, hogy megtekintse László sírját és ereklyéjét, majd kívánságának megfelelően halála után László mellé temették el. Ugyanis I. Lászlót előbb Somogyvárott temették el, később azonban – feltehetőleg 1106-ban, más források szerint 1113 után – a holttestét átvitték Nagyváradra, s ott helyezték örök nyugalomra. Váradi sírja csodatevő zarándokhellyé lett. A 15. század elejéig a váradi székesegyházban őrizték kürtje és csatabárdja mellett fejereklyetartó mellszobrát (hermáját), amelyre peres ítéletek résztvevői és főúri összeesküvők tettek esküt. Az eredeti herma a 15. század elején megsemmisült, helyette újat készítettek, amelyet ma a Győri bazilikában őriznek.

A népét győzelemre segítő László kultusza tovább élt a későbbi korokban is. A nehéz háborús időkben a nép László királytól várt és remélt segedelmet; a magyar katonák László nevét kiáltozva rohantak a törökre. Testi és lelki képességei miatt a római katolikus egyház csodatévő harcos szentet is tisztel benne amellett, hogy a magyar történelem sikeres országépítő uralkodója volt, aki kemény kézzel szilárdította meg a legyengült államot, másrészt pedig a német terjeszkedéstől, a pápai hűbértől és a keleti nomád népek pusztításaitól egyaránt megvédte országát és biztosította a független magyar állami létet. Minden időkre eszményképévé vált az erényekben dús és a tetteiben évszázadokra előre cselekedni tudó országvezetőnek.

Hagyatéka

László érdemeit a keresztény magyar királyság megszilárdításában elismerik mind a történészek, mind a szentek életrajzírói. A krónikák kiemelték az idoneitas tulajdonságát, ami az uralkodásra való személyes alkalmasságot jelenti, mivel legitimációja kérdéses volt. A Képes krónika is azt írja, hogy László tudta, hogy a jog Salamon pártján áll, és ő csak az erővel rendelkezik.

Miután legyőzte a besenyőket és a kunokat, a sztyeppei nomádok nem törtek be Magyarországra 1241-ig, a tatárjárásig. Kristó Gyula szerint László uralkodása alatt kezdtek el a székelyek a keleti magyar határra telepedni. Magyarország és Horvátország történetét László király kapcsolta össze, amely kapcsolat egészen 1918-ig megmaradt. Ez a lépése évszázadokra megalapozta Magyarország közép-európai hatalmi szerepét. A későbbi magyar királyok idején szokássá vált, hogy az újonnan megkoronázott uralkodó elzarándokol Váradra, László király sírjához. Nagy Lajos király különösen tisztelte László királyt.

Gallus Anonymus szerint Magyarországnak sosem volt olyan nagy királya, és az ország utána sosem termett ilyen jó és szép gyümölcsöt.

Ereklyéi

A szentté avatott királyhoz több a mai napig is fennmaradt ereklye és tárgyi emlék kötődik. Ilyenek például: hermája a koponyacsonttal, ereklyéje az állkapocscsonttal, ereklyéje jobb karcsontjával, ereklyéje bal karcsontjával, további csontjai, melyek az elmozdítható fedelű díszes mennyezetes kőkoporsójában voltak elhelyezve, ereklyés aranylánca, hosszúkás zafírkővel ékesített aranygyűrűje, halotti leple, melybe szentté avatásakor földi maradványait helyezték, kétélű csatabárdja és ezüst kürtje.

A legismertebb ereklyéi a koponyáját tartalmazó ezüst mellszobor alakú tartó, ami 1861 óta látható a győri bazilika Hédervári kápolnájában. Az ebben őrzött maradványokat 2022-ben a Szegedi Tudományegyetem kutatói archeogenetikai módszerekkel, a korábban megtalált III. Béla király DNS-mintája segítségével I. László király maradványaiként azonosították.

Nagyváradon a római katolikus székesegyházban látható a nyakszirtcsontjából készített ezüst herma, jobbját pedig Dubrovnikban a ferences kolostorban őrzik.

Emlékezete

Klaniczay Gábor kiemeli, hogy László jól megfelelt a korabeli lovagkirály ideáljának. Könyves Kálmán uralkodása alatt Hartvik püspök méltatta erényeit és jellemét. A Gesta Ladislai regis Könyves Kálmán uralkodása alatt íródott, és tartalmazza László életének fejezeteit. A 14. századi krónikák őrizték meg. Tartalmaz öt történetet, ami a hivatalos legendában nem szerepel.

Forrás: Wikipédia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

cc logo - 9

Letöltés (SVG)