Erdély címere

Az általános magyarázat szerint a három kiváltságos erdélyi nemzet: a magyar, a székely és a szász jelképeit egyesíti. Valószínűleg Báthory Zsigmond uralkodása alatt, 1590-ben alakult ki.

A magyar nemzetet a fekete turulmadár, a székelyeket a nap és a hold, míg a szász székeket (Kőhalom, Medgyes, Nagysink, Sebes, Szeben, Szászváros, Szerdahely) a hét vörös bástya jelezi. E címerelemeket Erdély önálló államisága idején az egyes fejedelmek saját családi címereikkel ötvözve használták. A címerábrák helye sokáig nem állandósult, hanem a pajzson belül vándorolt.

Hivatalosan Mária Terézia adományozta a nagyfejedelemség rangjára emelt Erdélynek 1765-ben. A címermezőt vörös pólya osztja két részre. Fent kék alapon arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, vágott fekete sólyom (turul) található, jobbról arany naparctól (ma már csak egyszerű nap), balról ezüst fogyó holdtól kísérve. Alul arany alapon hét vörös bástya fekete kapukkal és 2-2 ablakkal ellátva található két sorban (4+3) elhelyezve.

Az Erdély címerpajzsát kettéosztó vörös sáv először I. Apafi Mihály 1666. évi tallérján jelenik meg, azelőtt sehol sem fordult elő.

Az 1765-ös Mária Terézia-féle címeren a pajzsot fejedelmi korona fedi. Két oldalán allegorikus nőalakok kísérik, jobbról az igazságosság, balról a bőség, a jutalom szimbólumai. Ezek – miután Erdély 1848-ban egyesült az anyaországgal – már nincsenek használatban.

A címer fellelhető beépítve a magyar középcímeren (1867 után), továbbá Románia mai címerén is.

Forrás: Wikipedia

Erdély (románul Transilvania vagy Ardeal, németül Siebenbürgen vagy Transsilvanien, latinul Transsilvania vagy Transsylvania, erdélyi szász nyelven Siweberjen, törökül Erdelistan) földrajzi-történeti-politikai alakulat Közép-Európában, a Kárpát-medence keleti részén, a mai Románia területén. Ma már csak történelmi hagyományai, sajátos kultúrája és a regionális identitás miatt tekinthető önállónak.

Tágabb értelemben az Erdély vagy jelenkori Erdély elnevezés alatt ma többnyire Románia egész nyugati részét értjük, de nem mint egységes tartományt, hanem csak mint 16 megye összességét. Ez a terület magában foglalja Belső-Erdélyt, a Partiumot és a Bánság keleti nagyobb részét. E két utóbbi térség együtt Külső-Erdélynek is nevezhető.

Szűkebb értelemben Erdély, a történelmi Erdély vagy Belső-Erdély ennek a nagyobb területnek a középső-keleti („Király-hágón túli”) részét jelenti, amely az egykori Magyar Királyságon belül bizonyos önállósággal rendelkezett (lásd Erdélyi Vajdaság). Belső-Erdély keleti felén található a Székelyföld történelmi tájegysége. Itt a legnagyobb ma a magyarok aránya Románián belül. Hivatalos nyelv a román.

Erdély a középkorban a Magyar Királysághoz tartozott, majd a 16. század második felétől közel másfél évszázadig Erdélyi Fejedelemség néven a saját fejedelmei gyakorlatilag önálló államként kormányozták, egy laza török vazallusi függőség alatt. A 17. század végétől a Habsburg Birodalom tartománya volt, nagyfokú autonómiát élvezve. 1867-től több mint fél évszázadig az Osztrák–Magyar Monarchián belül, tartományi önállóságát elveszítve, újra Magyarország szerves részét képezte, majd 1920-tól Románia része.

Nevének eredete

Az Erdély szó az erdő főnév és a régi magyar elü ~ elv ~ eli ~ elve, azaz „valamin túl fekvő rész” összetétele, jelentése tehát: ’az erdőn túl’. Az elnevezés az Alföld felől értendő, és az onnan nézve az Erdélyi-szigethegység korabeli sűrű erdeinek a másik oldalán fekvő területeket jelölte. Hasonló módon – az Alföld felől nézve – kapta nevét a Dunántúl (latinul: Transdanubia), és a Tiszántúl (latinul: Transtisza) is, valamint Szlavónia amit a magyar okleveles gyakorlat az egész középkorban mint drávántúli (ultradrawanus) területet emlegetett.

A római korban területén szervezték meg a rövid életű (kb. 165 éves) Dacia provinciát, de azzal csak részleges területi átfedések voltak (nagyobb kiterjedésű volt), ezért Dacia provincia nem tekinthető Erdély területi előzményének. Dacia provincia pusztulása után, 271-től a Dunától délre szervezték azt újra, Dacia Ripensis néven, ezzel pedig a későbbi Erdély területével való részleges átfedés is megszűnt. A Dacia név ettől kezdve évszázadokon keresztül nem szerepelt sem Erdély térségére, sem annak bármely részére vonatkozóan. A Dacia elnevezést a 15. századi humanista történetírás támasztotta fel újra. A népvándorlás századaiból egyetlen adat sincs arra vonatkozóan, hogy a későbbi Erdély bármiféle földrajzi névvel rendelkezett volna, ezért arra következtethetünk, hogy a magyarok megérkezése előtt ilyen nem létezett.

Szent István uralkodása idején az Erdély elnevezés még nem létezett, a korabeli dokumentumok Fekete-Magyarország néven hivatkoznak a területre. A fekete szó ebben az esetben a keleti égtájat jelöli. Az egyik ilyen dokumentum Querfurti Brúnó 1008-ban keletkezett levele, melyben beszámol a keleti-magyarok (ungrok) megkeresztelkedéséről: „hallám a fekete Ungrokról, hogy azokhoz már Szent Péter követsége, amely hiába soha nem jár, érkezett, s hogy mindnyájan kereszténnyé lettek”. A másik forrás Adémar de Chabannes-től származik, aki a következőket írta: „István, Magyarország királya, haddal támadván meg Fekete-Magyarországot, azt mind erőszakkal és félelemmel, mind jó szerrel is a hit igazságára térítette”. Brúnó és Adémár levelei is megkülönböztetik egymástól István nyugati királyságát, és Fekete-Magyarországot, azaz a későbbi Erdélyt.

Erdélyre mint „erdőntúli földekre” először a latin nyelven írt középkori magyar állami oklevelek kezdtek el hivatkozni. Az első ilyen, egy I. Géza által 1075-ben kibocsátott adománylevél, amiben Torda vára „erdőn túl fekvő”-ként (terra ultra silvam) jelenik meg.  A következő évszázadokban az e szemléleten alapuló elnevezés élt tovább, mindössze nyelvtani változások történtek. Kezdetben a latin főnév többesszámba került: 1177-ben két oklevélben is „erdőkön túl” (ultra silvas) alakkal találkozunk. Egy 1185–95. évi irat „a király erdőkön túli jövevényeiről” („hospites regis de ultra silvas”) szól. A kisebbik István-legendában „erdőntúli Fehérvár”-ról („Alba Transsilvana”) egy 1111. évi oklevélben „erdőntúli” (Ultrasiluanus) püspökről és főemberről esik szó. Ugyanezen században kezdtek a területre „erdőntúli részek” (Partes Transsylvana) módon hivatkozni. Ez a fajta elnevezés a 15. századig fennmaradt: 1206: ultra silvas ~ ultra sylvas; 1208: Transylvanus; 1210: ultra silvas ~ terra Ultrasilvana ~ Ultrasilvanus; 1222–1243–1247–1263–1309: ultra silvas. A térség később főnevesült, -ia képzővel ellátott Transsilvania névalakja még nem létezett, annak első megjelenése csak 1462-től adatolható.

A latin „ultra silva” helyett a magyar köznyelvben az „Erdőelve” kifejezést használták. Fontos megjegyezni, hogy a középkori latinnal írt magyar szavak átírására kétféle szabály létezik, ezért azok írásmódja gyakran eltérhet. A magyar népi elnevezést először Anonymus 12. századi gesztája, a Gesta Hungarorum jegyezte fel, amely „Erdeuelu”-ként (más átíratban Erdevelu) hivatkozik a területre. Ezt követően számos elbeszélő forrásban fordul elő Erdély magyar neve. Kézai Simonnál a terület elnevezése Anonymus mintáját követi: Erdeuelu~Erdevelu. E név formák egy erdő+el(ü) (erdőn túl) összetételre mennek vissza. Azt, hogy a magyar nyelv más esetekben is használta az el(ü) névutót, számos más példa is bizonyítja. Havasalföld (latinul: Transalpina) hagyományos magyar elnevezése Havaselve~Havas-elv-föld a Déli-Kárpátok havasain túli terület jelentette. Az „elv-földből” a magyar népetimológia csinált „alföldet”. Létezik egy Hídelve, azaz „hídon túli terület”, mely Kolozsvár egy történelmi városrésze. Mádéfalva település egy részének Patakelve a neve. Létezett gyepűelve (ultra indagines), mely a gyepűrendszeren túli, megműveletlen és lakatlan területeket jelentette. Egy 1285-ből származó oklevélben „tiszaeli” (azaz tiszántúli) részekként hivatkoznak a Nyírségre (ultra partem de Tyzael). Egyes elméletek szerint az elv szóból képződött a székelyek neve is. Eszerint a székely („szék-elv”) szó ugyanúgy alakult ki, ahogyan az Erdély, de utóbbi jelentése „széken túli”, azaz az erdélyi székeken túl élő népességet jelölte. Az elve mint „valamin túl” jelentésű szó többször is szerepel az egyik legkorábbi magyar bibliafordításban, a Mücheni kódexben is: „és jutának Judeának vidékébe Jordán elvé” („a Jordánon túl”); „és mikor juttak volna ő tanejtványi tenger elve” („tengeren túl”); „kimene Czedronnak áradatja elvé”(„a Kidron patakon túl”).

Mivel a latin névváltozat korábban fordul elő az írott forrásokban mint a magyar, ezért a román történészek és nyelvészek részéről két alternatív elmélet is napvilágott látott. Az egyik ilyen, hogy a latin név időben előbb keletkezett, és a magyar Erdély szó, a latin elnevezés tükörfordítása lenne. Ez könnyedén cáfolható, hiszen számos más példa is bizonyítja ezt a fajta korabeli magyar névadási szokást. Ezek között szabályszerűség figyelhető meg, amibe Erdély latin és magyar elnevezése is tökéletesen illeszkedik: Erdő-elve→ Erdély; Szék-elve → Székely; Hídelve; Jordán-elve; tenger-elve; Czedronnak áradatja elve; Dunántúl → Transdanubia; Tisztántúl ~ Tiszael → Transtisza; Dráván túli → Ultradrawanus, Havaselve → Transalpina ~ „ultra montes nivium”, Gyepűelve → ultra indagines. Kijelenthető tehát, hogy valójában a latin elnevezés tekinthető a magyar név fordításának. A másik ilyen alternatív elmélet szerint, a terület latin elnevezése a helyi újlatin nyelvet beszélő román népességtől származik. Valójában a korabeli iratokban szereplő latin nyelvű névváltozatok középkori latin nyelven születtek, nem pedig középkori románon. Bár a román nyelv is latin eredetű, de a középkorra annyira eltávolodott a latintól, hogy lehetetlen összetéveszteni őket, így minden szóról teljes pontossággal megállapítható, hogy az a középkori latin vagy a román nyelvből származik-e. További ellenérv, hogy a középkori latin a magyar állam- és egyházszervezet hivatalos nyelve volt egészen 1844-ig, de akkoriban már holt nyelv volt, és csak írásban használták. A szó nem származhatott olyan helyi népességtől, amelyik élőnyelvként beszélte volna. Azokban az országokban, ahol a lakosság valamilyen latin nyelvet beszélt anyanyelveként, már nem az egyház és államigazgatás által használt irodalmi latint beszélték, hanem annak vulgáris (népies, leromlott) helyi változatát, melyeket a mai újlatin nyelvek (portugál, spanyol, francia, olasz, román, dalmát†) legkorábbi változatainak tartanak. Azt, hogy a román nyelvbe a magyarból került át a Transilvania alak bizonyítja az is, hogy a román nyelvben az erdőre a pădure szó terjedt el, nem pedig a silvă. Ha a Transilvania kifejezés a román nyelvből került volna a magyar közigazgatásba, akkor a románság ma is a silvă szót használná arra, hogy ’erdő’.

Erdély másik román neve, az Ardeal, szintén a magyar elnevezésből származik, habár számos másik nyelvvel és néppel próbálták már kapcsolatba hozni. Ezeket az alternatív elméleteket Nicolae Drăganu a Toponimie şi istorie (Toponímia és történelem) című munkájában részletesen megcáfolta, és levezette hogy hogyan alakult ki a magyar Erdély szóból, a román Ardeal. Művének rövidített kivonata magyar nyelven is megjelent Marţian román nyelvű röpiratai „Erdély” nevének eredetéről címen. A román névváltozatot először 1432-ben jegyezték fel, rögtön háromféle írásmódban: Erŭdelŭ, Ierŭdel és Ardelĭu. A középkori szláv-román kancelláriákból az időben későbbi, átmeneti névváltozatok is ismertek: 1460-1472-1478-1479-1480-1498-1507-1588: erdelska, ardelska, ardelski, erdelski. Példák hasonló E>A hangmegfelelésekre: Erdőd → Ardud, Egres (város) → Agruș; Egyed → Adjud; Esküllő → Așchileu; Erdőfalva → Ardeova, Enyed → Aiud)

A magyar elnevezést németre is lefordították: az „Überwald” (über Walt) kifejezés számos 13. és 14. századi dokumentumban olvasható, jelentése pedig szintén ’erdőn túl’. A németek saját elnevezéssel Siebenbürgen-nek (hét városnak~hét várnak) nevezték a területet. Ez a szó Szebenvár korai német nevéből, Cibinburg~Cibinsberg származik. A Cibinburg~Cibinsberg szóból a népetimológiacsinált Siebenbürgen-t azzal, hogy a hét erdélyi várossal hozták összefüggésbe. A hét város: Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Segesvár, Szászsebes, Szászváros és Kolozsvár. A Siebenbürgen kifejezést latinra is lefordították, így alakult ki a 13. századi forrásokban szereplő Septem Castra (hét vár) elnevezés is.

Erdély neve idegen nyelveken: török: Erdel, lengyel: Siedmiogród, cseh: Sedmihradsko, szlovák: Sedmohradsko, ukrán: Трансильванія (Transyl’vanija), szerb: Трансилванија (Transilvanija), horvát: Transilvanija, szlovén: Transilvanija ~ Sedmograška ~ Erdeljsko.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

Erdély címere

Az általános magyarázat szerint a három kiváltságos erdélyi nemzet: a magyar, a székely és a szász jelképeit egyesíti. Valószínűleg Báthory Zsigmond uralkodása alatt, 1590-ben alakult ki.

A magyar nemzetet a fekete turulmadár, a székelyeket a nap és a hold, míg a szász székeket (Kőhalom, Medgyes, Nagysink, Sebes, Szeben, Szászváros, Szerdahely) a hét vörös bástya jelezi. E címerelemeket Erdély önálló államisága idején az egyes fejedelmek saját családi címereikkel ötvözve használták. A címerábrák helye sokáig nem állandósult, hanem a pajzson belül vándorolt.

Hivatalosan Mária Terézia adományozta a nagyfejedelemség rangjára emelt Erdélynek 1765-ben. A címermezőt vörös pólya osztja két részre. Fent kék alapon arannyal fegyverzett, vörös nyelvű, vágott fekete sólyom (turul) található, jobbról arany naparctól (ma már csak egyszerű nap), balról ezüst fogyó holdtól kísérve. Alul arany alapon hét vörös bástya fekete kapukkal és 2-2 ablakkal ellátva található két sorban (4+3) elhelyezve.

Az Erdély címerpajzsát kettéosztó vörös sáv először I. Apafi Mihály 1666. évi tallérján jelenik meg, azelőtt sehol sem fordult elő.

Az 1765-ös Mária Terézia-féle címeren a pajzsot fejedelmi korona fedi. Két oldalán allegorikus nőalakok kísérik, jobbról az igazságosság, balról a bőség, a jutalom szimbólumai. Ezek – miután Erdély 1848-ban egyesült az anyaországgal – már nincsenek használatban.

A címer fellelhető beépítve a magyar középcímeren (1867 után), továbbá Románia mai címerén is.

Forrás: Wikipedia

Erdély (románul Transilvania vagy Ardeal, németül Siebenbürgen vagy Transsilvanien, latinul Transsilvania vagy Transsylvania, erdélyi szász nyelven Siweberjen, törökül Erdelistan) földrajzi-történeti-politikai alakulat Közép-Európában, a Kárpát-medence keleti részén, a mai Románia területén. Ma már csak történelmi hagyományai, sajátos kultúrája és a regionális identitás miatt tekinthető önállónak.

Tágabb értelemben az Erdély vagy jelenkori Erdély elnevezés alatt ma többnyire Románia egész nyugati részét értjük, de nem mint egységes tartományt, hanem csak mint 16 megye összességét. Ez a terület magában foglalja Belső-Erdélyt, a Partiumot és a Bánság keleti nagyobb részét. E két utóbbi térség együtt Külső-Erdélynek is nevezhető.

Szűkebb értelemben Erdély, a történelmi Erdély vagy Belső-Erdély ennek a nagyobb területnek a középső-keleti („Király-hágón túli”) részét jelenti, amely az egykori Magyar Királyságon belül bizonyos önállósággal rendelkezett (lásd Erdélyi Vajdaság). Belső-Erdély keleti felén található a Székelyföld történelmi tájegysége. Itt a legnagyobb ma a magyarok aránya Románián belül. Hivatalos nyelv a román.

Erdély a középkorban a Magyar Királysághoz tartozott, majd a 16. század második felétől közel másfél évszázadig Erdélyi Fejedelemség néven a saját fejedelmei gyakorlatilag önálló államként kormányozták, egy laza török vazallusi függőség alatt. A 17. század végétől a Habsburg Birodalom tartománya volt, nagyfokú autonómiát élvezve. 1867-től több mint fél évszázadig az Osztrák–Magyar Monarchián belül, tartományi önállóságát elveszítve, újra Magyarország szerves részét képezte, majd 1920-tól Románia része.

Nevének eredete

Az Erdély szó az erdő főnév és a régi magyar elü ~ elv ~ eli ~ elve, azaz „valamin túl fekvő rész” összetétele, jelentése tehát: ’az erdőn túl’. Az elnevezés az Alföld felől értendő, és az onnan nézve az Erdélyi-szigethegység korabeli sűrű erdeinek a másik oldalán fekvő területeket jelölte. Hasonló módon – az Alföld felől nézve – kapta nevét a Dunántúl (latinul: Transdanubia), és a Tiszántúl (latinul: Transtisza) is, valamint Szlavónia amit a magyar okleveles gyakorlat az egész középkorban mint drávántúli (ultradrawanus) területet emlegetett.

A római korban területén szervezték meg a rövid életű (kb. 165 éves) Dacia provinciát, de azzal csak részleges területi átfedések voltak (nagyobb kiterjedésű volt), ezért Dacia provincia nem tekinthető Erdély területi előzményének. Dacia provincia pusztulása után, 271-től a Dunától délre szervezték azt újra, Dacia Ripensis néven, ezzel pedig a későbbi Erdély területével való részleges átfedés is megszűnt. A Dacia név ettől kezdve évszázadokon keresztül nem szerepelt sem Erdély térségére, sem annak bármely részére vonatkozóan. A Dacia elnevezést a 15. századi humanista történetírás támasztotta fel újra. A népvándorlás századaiból egyetlen adat sincs arra vonatkozóan, hogy a későbbi Erdély bármiféle földrajzi névvel rendelkezett volna, ezért arra következtethetünk, hogy a magyarok megérkezése előtt ilyen nem létezett.

Szent István uralkodása idején az Erdély elnevezés még nem létezett, a korabeli dokumentumok Fekete-Magyarország néven hivatkoznak a területre. A fekete szó ebben az esetben a keleti égtájat jelöli. Az egyik ilyen dokumentum Querfurti Brúnó 1008-ban keletkezett levele, melyben beszámol a keleti-magyarok (ungrok) megkeresztelkedéséről: „hallám a fekete Ungrokról, hogy azokhoz már Szent Péter követsége, amely hiába soha nem jár, érkezett, s hogy mindnyájan kereszténnyé lettek”. A másik forrás Adémar de Chabannes-től származik, aki a következőket írta: „István, Magyarország királya, haddal támadván meg Fekete-Magyarországot, azt mind erőszakkal és félelemmel, mind jó szerrel is a hit igazságára térítette”. Brúnó és Adémár levelei is megkülönböztetik egymástól István nyugati királyságát, és Fekete-Magyarországot, azaz a későbbi Erdélyt.

Erdélyre mint „erdőntúli földekre” először a latin nyelven írt középkori magyar állami oklevelek kezdtek el hivatkozni. Az első ilyen, egy I. Géza által 1075-ben kibocsátott adománylevél, amiben Torda vára „erdőn túl fekvő”-ként (terra ultra silvam) jelenik meg.  A következő évszázadokban az e szemléleten alapuló elnevezés élt tovább, mindössze nyelvtani változások történtek. Kezdetben a latin főnév többesszámba került: 1177-ben két oklevélben is „erdőkön túl” (ultra silvas) alakkal találkozunk. Egy 1185–95. évi irat „a király erdőkön túli jövevényeiről” („hospites regis de ultra silvas”) szól. A kisebbik István-legendában „erdőntúli Fehérvár”-ról („Alba Transsilvana”) egy 1111. évi oklevélben „erdőntúli” (Ultrasiluanus) püspökről és főemberről esik szó. Ugyanezen században kezdtek a területre „erdőntúli részek” (Partes Transsylvana) módon hivatkozni. Ez a fajta elnevezés a 15. századig fennmaradt: 1206: ultra silvas ~ ultra sylvas; 1208: Transylvanus; 1210: ultra silvas ~ terra Ultrasilvana ~ Ultrasilvanus; 1222–1243–1247–1263–1309: ultra silvas. A térség később főnevesült, -ia képzővel ellátott Transsilvania névalakja még nem létezett, annak első megjelenése csak 1462-től adatolható.

A latin „ultra silva” helyett a magyar köznyelvben az „Erdőelve” kifejezést használták. Fontos megjegyezni, hogy a középkori latinnal írt magyar szavak átírására kétféle szabály létezik, ezért azok írásmódja gyakran eltérhet. A magyar népi elnevezést először Anonymus 12. századi gesztája, a Gesta Hungarorum jegyezte fel, amely „Erdeuelu”-ként (más átíratban Erdevelu) hivatkozik a területre. Ezt követően számos elbeszélő forrásban fordul elő Erdély magyar neve. Kézai Simonnál a terület elnevezése Anonymus mintáját követi: Erdeuelu~Erdevelu. E név formák egy erdő+el(ü) (erdőn túl) összetételre mennek vissza. Azt, hogy a magyar nyelv más esetekben is használta az el(ü) névutót, számos más példa is bizonyítja. Havasalföld (latinul: Transalpina) hagyományos magyar elnevezése Havaselve~Havas-elv-föld a Déli-Kárpátok havasain túli terület jelentette. Az „elv-földből” a magyar népetimológia csinált „alföldet”. Létezik egy Hídelve, azaz „hídon túli terület”, mely Kolozsvár egy történelmi városrésze. Mádéfalva település egy részének Patakelve a neve. Létezett gyepűelve (ultra indagines), mely a gyepűrendszeren túli, megműveletlen és lakatlan területeket jelentette. Egy 1285-ből származó oklevélben „tiszaeli” (azaz tiszántúli) részekként hivatkoznak a Nyírségre (ultra partem de Tyzael). Egyes elméletek szerint az elv szóból képződött a székelyek neve is. Eszerint a székely („szék-elv”) szó ugyanúgy alakult ki, ahogyan az Erdély, de utóbbi jelentése „széken túli”, azaz az erdélyi székeken túl élő népességet jelölte. Az elve mint „valamin túl” jelentésű szó többször is szerepel az egyik legkorábbi magyar bibliafordításban, a Mücheni kódexben is: „és jutának Judeának vidékébe Jordán elvé” („a Jordánon túl”); „és mikor juttak volna ő tanejtványi tenger elve” („tengeren túl”); „kimene Czedronnak áradatja elvé”(„a Kidron patakon túl”).

Mivel a latin névváltozat korábban fordul elő az írott forrásokban mint a magyar, ezért a román történészek és nyelvészek részéről két alternatív elmélet is napvilágott látott. Az egyik ilyen, hogy a latin név időben előbb keletkezett, és a magyar Erdély szó, a latin elnevezés tükörfordítása lenne. Ez könnyedén cáfolható, hiszen számos más példa is bizonyítja ezt a fajta korabeli magyar névadási szokást. Ezek között szabályszerűség figyelhető meg, amibe Erdély latin és magyar elnevezése is tökéletesen illeszkedik: Erdő-elve→ Erdély; Szék-elve → Székely; Hídelve; Jordán-elve; tenger-elve; Czedronnak áradatja elve; Dunántúl → Transdanubia; Tisztántúl ~ Tiszael → Transtisza; Dráván túli → Ultradrawanus, Havaselve → Transalpina ~ „ultra montes nivium”, Gyepűelve → ultra indagines. Kijelenthető tehát, hogy valójában a latin elnevezés tekinthető a magyar név fordításának. A másik ilyen alternatív elmélet szerint, a terület latin elnevezése a helyi újlatin nyelvet beszélő román népességtől származik. Valójában a korabeli iratokban szereplő latin nyelvű névváltozatok középkori latin nyelven születtek, nem pedig középkori románon. Bár a román nyelv is latin eredetű, de a középkorra annyira eltávolodott a latintól, hogy lehetetlen összetéveszteni őket, így minden szóról teljes pontossággal megállapítható, hogy az a középkori latin vagy a román nyelvből származik-e. További ellenérv, hogy a középkori latin a magyar állam- és egyházszervezet hivatalos nyelve volt egészen 1844-ig, de akkoriban már holt nyelv volt, és csak írásban használták. A szó nem származhatott olyan helyi népességtől, amelyik élőnyelvként beszélte volna. Azokban az országokban, ahol a lakosság valamilyen latin nyelvet beszélt anyanyelveként, már nem az egyház és államigazgatás által használt irodalmi latint beszélték, hanem annak vulgáris (népies, leromlott) helyi változatát, melyeket a mai újlatin nyelvek (portugál, spanyol, francia, olasz, román, dalmát†) legkorábbi változatainak tartanak. Azt, hogy a román nyelvbe a magyarból került át a Transilvania alak bizonyítja az is, hogy a román nyelvben az erdőre a pădure szó terjedt el, nem pedig a silvă. Ha a Transilvania kifejezés a román nyelvből került volna a magyar közigazgatásba, akkor a románság ma is a silvă szót használná arra, hogy ’erdő’.

Erdély másik román neve, az Ardeal, szintén a magyar elnevezésből származik, habár számos másik nyelvvel és néppel próbálták már kapcsolatba hozni. Ezeket az alternatív elméleteket Nicolae Drăganu a Toponimie şi istorie (Toponímia és történelem) című munkájában részletesen megcáfolta, és levezette hogy hogyan alakult ki a magyar Erdély szóból, a román Ardeal. Művének rövidített kivonata magyar nyelven is megjelent Marţian román nyelvű röpiratai „Erdély” nevének eredetéről címen. A román névváltozatot először 1432-ben jegyezték fel, rögtön háromféle írásmódban: Erŭdelŭ, Ierŭdel és Ardelĭu. A középkori szláv-román kancelláriákból az időben későbbi, átmeneti névváltozatok is ismertek: 1460-1472-1478-1479-1480-1498-1507-1588: erdelska, ardelska, ardelski, erdelski. Példák hasonló E>A hangmegfelelésekre: Erdőd → Ardud, Egres (város) → Agruș; Egyed → Adjud; Esküllő → Așchileu; Erdőfalva → Ardeova, Enyed → Aiud)

A magyar elnevezést németre is lefordították: az „Überwald” (über Walt) kifejezés számos 13. és 14. századi dokumentumban olvasható, jelentése pedig szintén ’erdőn túl’. A németek saját elnevezéssel Siebenbürgen-nek (hét városnak~hét várnak) nevezték a területet. Ez a szó Szebenvár korai német nevéből, Cibinburg~Cibinsberg származik. A Cibinburg~Cibinsberg szóból a népetimológiacsinált Siebenbürgen-t azzal, hogy a hét erdélyi várossal hozták összefüggésbe. A hét város: Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Segesvár, Szászsebes, Szászváros és Kolozsvár. A Siebenbürgen kifejezést latinra is lefordították, így alakult ki a 13. századi forrásokban szereplő Septem Castra (hét vár) elnevezés is.

Erdély neve idegen nyelveken: török: Erdel, lengyel: Siedmiogród, cseh: Sedmihradsko, szlovák: Sedmohradsko, ukrán: Трансильванія (Transyl’vanija), szerb: Трансилванија (Transilvanija), horvát: Transilvanija, szlovén: Transilvanija ~ Sedmograška ~ Erdeljsko.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.