A vörös a színek közé tartozó heraldikai színezék. A címertanban szinte csak a cinóbervörös fordul elő. Az ennél halványabb vagy sötétebb árnyalatok külön nemheraldikus színekké váltak.

A lengyel heraldikában a vörös a legelterjedtebb pajzsszín. A 16. századra a nemesi címerek csaknem felének a mezője volt vörös Lengyelországban, benne egy vagy több ezüst címerábrával.

A szó etimológiája

A vörös szín a heraldikában valószínűleg valamilyen vörös prémre megy vissza. Erre utal a vörös francia (1165: gueules) és angol (gules) heraldikai elnevezése. Ez a régi francia goules vagy gueules ‘torok’ származéka. Ez valamilyen prémes állat torkára vonatkozik. (Innen ered az angol gullet.) A magyarban az Apor Péternél előforduló rókatorok vonható ide. A francia szó a gueule többes számának tűnik, mely a középkori latin gula ‘ragadozó állat szája’ származéka.

A 17. századtól kimutathatóan úgy vélték, hogy a szó a perzsa gul ‘rózsa’ származéka, mely a muzulmán Spanyolországon át vagy a keresztesekkel terjedt el Nyugat-Európában, de ez valószínűleg helytelen felfogás, noha más színek (kék – fr: azur, zöld – fr: sinople, en: vert) keleti eredete nyilvánvaló.

A korai időkben más szavakat is használtak a francia heraldikában a vörösre (rouge – rőt, vermeil – cinóbervörös, sinople – cinóber, ma zöld a fr. heraldikában). Az utóbbi a kisázsiai Sinope város nevéből származik, ahol az agyag vöröses okkerszínű volt. (A modern angolban ehhez hasonló a sienna szó használata.) A 14. század közepéig a francia heraldika a zöldet ugyanúgy vert-nek nevezte, mint azt máig az anglo-normann címerleírás is teszi. Ezt követően (legalább 1415-től) a sinople jelentése vörösről zöldre változott. Ennek oka nem ismert. A háttere talán az lehet, hogy megelőzzék a hasonló hangzású vert (zöld) és vair (evet) szavak összetévesztését. A 15. században sinopis, sinopsis értelme már ‘zöld’ volt, de a 13. század előtt sinopei vöröset jelentett (magyarul cinóber, ami szintén Sinopról kapta a nevét). Eközben a sinopsis változata, az irodalmi nyelvben használt sinople továbbra is vöröset jelentett, és a francia köznyelvben vert a zöld értelme.

A vörös szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a vöröshöz kapcsolni. A színek között ezt tartották a legtöbbre. Így lett Prinsaultnál a bátorság és harciasság jelképe. A Rákóczi család 1597-es címerbővítésében a hármas halmon látható kerék vörös mezeje a címerleírás szerint azt fejezi ki, hogy a megadományozott nem riad vissza a véráldozattól sem. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a coccin elnevezést használta a vörösre, ami skarlátvöröset jelent.

A másik elterjedt színárnyalat a korallvörös volt. A nemes korallból (corallum rubrum), régi magyar nevén kláris vagy kaláris, már a legrégibb időkben is ékszereket csiszoltak, különösen Keleten. Piros színének a néphit mindenhol jótékony hatást tulajdonított. A régi Rómában főleg a gyermekamultettekhez használták fel. A középkor végétől egyre népszerűbb lett. A 17-18. században nemcsak ékszert készíettek belőle, hanem ötvösmunkákba (kelyhek, asztaldíszek, kardok) is belefoglalták. A korallfaragó ipar Velencében lett naggyá.

Karbunkulus, az ókorban és a középkorban a vörös színű drágakövek neve (rubin, spinell, gránát, néha nemes opál). A néphit szerint a napnál is fényesebben képesek ragyogni.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

A kék a színek közé tartozó heraldikai színezék. A heraldikában használt kék árnyalatok az azúrkék, középkék, kobaltkék és ultramarin, de a magyar heraldikában nagyon gyakori az égszínkék is, mely alapként jobban láthatóvá teszi a pajzson ábrázolt címerábrákat.

A szó etimológiája

A kék szín egyes nyugat-európai heraldikai rendszerekben használt neve (fr: azur, en: azure) a perzsa لاژورد lazhward származéka, mely a sötétkék kövek (lapis lazuli) lelőhelyének neve volt. A régi francia nyelvbe a 12. századba került, majd a heraldikában is megjelent ‘kék’ értelemben. Az 1066 utáni normann hódítás után a franciául beszélő nemesek is használták Angliában, az angolszász köznép pedig az eredeti nevet tartotta meg. Míg tehát a francia nyelvű heroldok a zászlókon a színt az azure, addig a köznép ugyanazt a blue szóval nevezte meg. A bolygószimbólumokkal történő színjelölésben a Jupiter felel meg neki.

A kék szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a kékhez kapcsolni. Prinsaultnál a szépség, nemesség, magasztosság jelképe volt. Alonso Lopez de Haro-nál (1622) az égboltot és a levegőt jelképezi. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a veneto elnevezést használta a kékre.

A kék változatai

A kéknek különféle sötét és világos árnyalatai használatosak a heraldikában a standard középkékhez képest. Ezek közül az égszínkékrendelkezik a legrégibb hagyományokkal. A vízkék (de: Wasserfarbe) az újkori heraldika világoskék színárnyalata volt, melynek külön vonalkázása is van, de használata fölösleges, mert a vizet mindig kékkel színezik és erre a célra jól alkalmazhatók a már használatban levő különféle kék színárnyalatok. A magyar címerekben és armálisokban a mező színe leggyakrabban kék, ezen belül égszínkék (coelestini), elvétve tengerkék (coerelui). Gerard Leigh, The Accedence of Armory (1562) című művének végén a fémek és színek között a kék (Azure, bright Blew, rövidítése B) mellett megkülönböztette a sötétkéket („somorúkék”, Blew, Sad Blew. röv.: BB), de ennek használatára nincs példa őt követően. Az angol heraldikában a második világháború után jelent meg az égszínkék (blue celeste) a légierő címereiben, míg a tengerészet címereit tengerészkékkel (navy blue) színezik.

A kék előállítás

A kékhez ultramarint (párizsi kéket) használtak, melyet a lazúrkő (lapis lazuli) nevű féldrágakő őrlésével állítottak elő. Ez nagyrészt alumínium- és nátrium-szilikátokat tartalmaz. A lapis lazulit már az ókortól sőt régebben is bányászták és exportálták Afganisztánból, Badakhshan tartományból, az Amu-Darja mellett. Ezért nevezték ultramarinnak, hiszen a Földközi-tengeren túlról származott. Az elkészítése rendkívül bonyolult és hosszadalmas volt, ami az árában is megnyilvánult.

Ezt a folyamatot Cennino Cennini (Il libro dell’arte, a 15. sz. eleje) írta le részletesen: „Először vedd a lapis lazurit. … Tördd össze egy letakart bronzmozsárban, hogy a pora ne szabaduljon ki, majd öntsd ki egy porfirkőre és törjed százazon. Majd vegyél egy fedett szitát, amilyet a materialisták használnak a gyógyszerek átszitálására. És szitáldd át ezt a zúzalékot és tördd össze újra szükség szerint. Emlékezz arra, hogy minél finomabbra töröd, annál finomabb lesz a kék szín.” Ezután az porrá tört követ olvasztott viasszal, gyantával és olajjal tésztaszerű anyaggá gyúrták, melyen Cennini szerint három napon és estén át kell dolgozni. A tésztához ezután hígított hamuzsír (kálium-karbonát) oldatot adtak, melyet vízben fahamu lúgozásával készítettek, és az egész anyagot újra addig dagasztották, amíg a lúg teljesen kék nem lett. Ilyen módon a kék részecskék néhány nap alatt az edény alján ülepedtek le, míg az anyag többségét alkotó színtelen kristályos anyag és a többi szennyeződés a tésztaszerű anyagban maradt, majd az üledéket porrá szárították.

A kékhez kobaltot, pontosabban kobaltsókat is használtak, mert a kobalt fémet 1735-ig nem ismerték. Továbbá a középkori és a reneszánsz festészetben azuritot is használtak, mely jóval olcsóbb volt, Európában bányászták és csak össze kellett törni és le kellett ülepíteni. Hidratáció által azonban zöldszínű malachittá válik és enyhén lúgos környezetben a nedvesség hatására hosszú távon rézoxiddá válik, ami fekete foltokban jelentkezik.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

A zöld a színek közé tartozó heraldikai színezék. A heraldikában csak egyféle smaragdzöld vagy fűzöld szín használatos. Egyes világosabb vagy sötétebb árnyalatok nagyon ritka nemheraldikus színekké váltak, melyek közül néhány átmenetet képez a kék színbe.

Ritka volt a középkori heraldikában, mivel nem ütött el eléggé a környező táj színétől.

A szó etimológiája

A Besztercei szójegyzékben (1395 k.) „virideus: zold” alakban fordul elő. A magyarországi latin víridis jelentése ‘virágló, egészséges’ volt. Ez az eredete az angol heraldika, és a régi francia heraldikában használt vert ‘zöld’ szónak is. A francia heraldikában később az elnevezése sinople lett. Ez a kisázsiai Sinope város nevéből származik, ahol az agyag cinóbervörös volt. A 14. század végétől, de legalább 1415-től, azaz Prinsault idejétől a sinople jelentése vörösről zöldre változott. Ennek oka nem ismert. A háttere talán az lehet, hogy megelőzzék a hasonló hangzású vert (zöld) és vair (evet) szavak összetévesztését. Eközben a francia köznyelvben a zöld értelme továbbra is vert.

A zöld szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a zöldhöz kapcsolni. A színek között kezdetben ritka volt. Prinsaultnál a szeretet, becsület, udvariasság jelképe volt. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a prasino elnevezést használta a zöldre.

A zöld előállítása

A zöldet a heraldika korai századaiban rézrozsdával, majd a 19. században schweinfurti zölddel festették. Az árnyékolására poroszkéket, oroszzöldet, a világos helyek festésére krómsárgát használtak.

A zöldhöz használtak krómoxidot (angolul viridian, a latin viridis ‘zöld’ származéka), mely sötétzöld árnyalat és malachitot. Az első zöld pigmentek a zöld okkerek és a malachit volt Cu₂(CO₃)(OH)₂, mely kémiailag nagyon hasonlít az azurithoz. Ezt megőrölték és zöld színű festéket kaptak, ami nagyon érzékeny a savakra. Az ókortól kb. 1800-ig használták. Gyógyszerként is alkalmazták. A durvára őrölt malachit sötétzöld, a finomra őrölt világoszöld árnyalatot adott. Az ókori Egyiptomban tojásfehérjével, akácgyantával és fügetejjel keverdék és a vazsdnak nevezett gyógyszert kapták. Az ókortól készítettek mesterséges zöld festékeket is. A réztáblákat szőlőlével, vizelettel és ecettel locsolták. A rézkiválást lekaparták, megszárították és golyóvá gyúrták.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

A fekete a színek közé tartozó heraldikai színezék.

A feketét gyakran összetévesztik az ezüsttel, ha olyan címerekről van szó, melyeknél valódi ezüstöt használtak a színezésre. Az ezüst ugyanis idővel megfeketedik.

A szó etimológiája

A fekete szín a heraldikában valószínűleg valamilyen sötét prémre, nevezetesen a cobolyra megy vissza. Erre utal a fekete francia és angol (sable), német heraldikai elnevezése. A német Zobel (cobolyprém) a középkori trubadúroknál a fekete szín neve volt. Ez arra utal, hogy eredetileg sötét prémet erősjtettek a pajzsra, majd ebből lett a fekete szín. A magyarban az Apor Péternél előforduló nyuszt és a ‘feketés, rőt’ értelmű roh szó vonható ide.

A fekete szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a feketéhez kapcsolni. A színek között ezt tartották a legkevésbé előkelőnek. Prinsaultnál a gyász és gazdagság jelképe volt. Egyes misztikus filozófusoknál (Johannes Tauler, 1300 k. – 1361) a fekete szín az érzékeknek felel meg.^[1] A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold a mauro elnevezést használta a feketére.

A fekete a szimbolikában a halál, bánat és gonoszság színe. A népi képzet feketének tartja az ördögöt. Európában a fekete ruha, lobogó, fátyol, karszalag stb. a gyász jele.

A fekete előállítása

A feketéhez koromalapú festékeket használtak. Az árnyékolására aranyat vagy ezüstöt alkalmaztak. A legjobb fekete festékek a kanóc- és a lámpakormok voltak. Olyan kemencében készítették, melynek jól záródott az ajtaja felül pedig nagy négyszögű nyílással volt ellátva. Efölé kúpalakú zsákot akasztotttak valamilyen puha, de elég erős anyagból. A kemencében szénben, gyantában, kátrányban gazdag fát és más anyagokat, tüzeltek és hamvasztottak el. A levegő megvonásával sok füst és korom keletkezett, melyet a kosárról időnként le kellett rázni. Ezt aztán lenolajból főzött firnásszal keverték el. A másik a hollófekete vagy hollóezüst, mely grafitalapú krém volt. A szürkésen barnás árnyalatot tryginonnak nevezték. Már az ókori athéni festők, Polygnótosz és Mikón is készítette a szárított szőlőélesztő elégetésével, melyet aztán enyvvel kevertek.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

A bíbor a kiegészítő színek közé tartozó heraldikai színezék. Skarlátvörös vagy vöröses-lila szín, melyet az ókortól különféle földközi-tengeri puhatestűekből nyertek (Murex brandaris, M. truncatus, Purpura zapillus és P. aperta).

„A későbbi korban a hat fő színhez járult még a bíborszín is, ami azonban paizs színéül szabályosan sohasem használtatik, hanem főleg palást, korona és süveg színezésére. Színjelzete a zölddel ellenkezőleg balról jobbra rézsútos vonalakból [áll]…” (Nagy Iván 1872-1875. 19-20.)

A lila színt (la: purpura) a Murex nemzetségbeli bíborcsigák testéből nyerték ki. Híres volt a föníciai Tyr városában előállított festék. A színe az előállítás módjától függően különféle árnyalatú lehetett, de vérvörösként írták le. Ez volt az ókorban egyedül ismert gyors festési módszer, melynél a tógát akárhányszor ki lehetett mosni anélkül, hogy a színe kifakult volna. Plinius leírása ellenére nem teljesen világos, hogyan készítették. Több bíborfajtát a császári családnak és a főhivatalnokoknak tartottak fenn. Amikor a 7. században Tyrt az arabok foglalták el, a gyártás Bizáncban folytatódott, ahonnan az uralkodói udvarokat és az egyházat festett selyem és gyapjúkelmékkel látták el. Konstantinápoly 1453-as eleste után ez megszűnt és 1456-ban a pápa elrendelte a helyettesítését a bíbortetűvel a bíborosok és érsekek ruházatának elkészítésénél. Úgy tűnik, hogy a bíbor jelentése ekkoriban változott kárminvörös árnyalatú színről vérvörös árnyalattá, míg a modern bíbor a vörös és a kék keveréke.

Bíbor a heraldikában

Ritka volt a középkori címertanban, de egyes korabeli heraldikai írók nem tettek különbséget a bíbor és a vörös között. Egyesek még azt is vitatták, hogy egyáltalán valódi színről van-e szó, noha már a 13. századi francia és angol címerkönyvekben is megjelent. Általában a koronák és sisakok béléseinél, címersátornál, illetve a címerpalástnál a használják. A német heraldikában a címersátor neve néha bíborbaldachin (de: Purpurbaldachin).

A címertanban a bíbor különféle árnyalatai használatosak. A 15. század elejéig a szürke és a barna közt elhelyezkedő szürkésbarna árnyalatként írták le. A későbbi heraldikusok úgy vélték, hogy ez az árnyalat az eredeti szín kifakulásának az eredménye a címeres leveleken, de különféle 15. századi traktátusok világossá teszik, hogy a bíbort a négy másik szín (vörös, kék, zöld, fekete) egyenlő arányú keverékének tartották. A 16. században az ókori kultúra terjedésével már a római bíborra gondoltak a szó említésekor. Virgil Solis heraldikai művének betűjelölési táblázatában (Wappenbüchlein, 1555. [51. l.]) a latin Purpureus német megfelelője még braun, azaz a barna. Charles Segoing félig vörösnek, félig kéknek nevezi, azaz átmenetnek a vörös és a kék között. (Armorial universel, contenant les armes des principales maisons, estatz et dignitez des plus considé. Paris, 1660. 2. l.)

A német heraldikában a Purpur kárminvörös árnyalat, a cseh heraldikában vöröses-lila, míg máshol inkább lilás színt értenek rajta. Ismert a püspöklila (la: purpura, en: Imperial Purple) címertani alkalmazása, sőt használatos az indigóba átmenő változata is. León címerének bíbor mezője (legalább 1245-től) inkább szürkés árnyalat. A nemheraldikus színek közé tartozó árnyalatok, mint a bíbor karmazsin, sötét bíbor (en: Murrey), bíborvörös (la: amaranth), karmazsinvörös, stb. a bíbor egy-egy változatának tekinthető.

A magyar heraldikában ritka a bíbor mező vagy címerábra. Hevenesi szerint bíbor volt az Apor család és Nagy Iván szerint a Csekonics család címerének mezője; bíbor mezű a Joseph család címerében az egyik levágott kar; a Török család sisakdíszén az egyik szarv bíborral és ezüsttel vágott és jobbról „ezüst-bíbor” színű a boosfalvi Horváth család sisaktakarója. Meskó József 1804-es bárói diplomája szerint a négyelt pajzs 2. és 3. mezője bíbor színű, de a gyakorlatban vöröset használtak.

A bíbor szimbolikája

A holt heraldika korában különféle jelentéstartalmakat igyekeztek a bíborhoz kapcsolni. A színek között az egyik legelőkelőbb volt. Prinsaultnál a bőség, jólét, bölcsesség jelképe. A bíbort összetett színnek, nem alapszínnek (egyszerű színnek) nevezte, ami összhangban volt a bíbor középkori értelmezésével. A Spener által említett Heraldus Britannus nevű középkori herold az oiscyelnevezést használta a bíborra. A bíbort a régi heraldikában az ametiszttel is jelölték.

Előállítása

Az ókorban a tüskés bíborcsiga (Murex brandaris) mirigyének váladékából állították elő. A régi monda szerint a tengerparton egy kutya beleharapott egy csigába és a pofája piros lett. Egy föníciai pásztorlány, aki ezt látta egy darab szövetet is belemártott a festékbe és az is beszíneződött. Kr. e. 1100-ban a föníciai Tyros városában valóban virágzásnak indult a bíbor előállítása, melynek kereskedelméből nagy hasznot húztak. Az újabb leletek alapján azonban az előállítását már Kr. e. 1400-ban is ismerték a föníciai Sarepta városában.

Az idősebb Plinius szerint nagy fém- (valószínűleg ón-) kádakban tíz napig hevítették, és a kivonathoz sót adtak. A színárnyalatot vizelet hozzáadásával lehetett változtatni. Egyetlen gramm festékhez 12 ezer csigára volt szükség. Drágasága és színe miatt a méltóság és a tekintély jelképe lett, ezért az uralkodók sajátították ki maguknak és csak a legelőkelőbb személyek és hivatalnokok kiváltsága volt a bíborszínű ruházat viselése. A császároknak, királyoknak, az egyházban a pápáknak (cappa, camaura, manlila), elsősorban azonban a bíborosoknak volt fenntartva.

A tudósok Plinius leírása alapján megpróbálták rekonstruálni az előállítását és úgy találták, hogy a folyamat akkor lesz sikeres, ha hamuzsírt (kálium-karbonát) adnak hozzá kb. 12-es pH értéken. (A legjobb eredményt nátrium-hidroxid hozzáadása és a 14-es pH-érték elérése adta, de erre az ókori kézművesek nem voltak képesek.)

Gyártását titokban tartották és a Római Birodalom bukása után ez feledésbe merült, majd a 15. században kezdték újra előállítani. Újra felfedezéséről William Cole 1685-ös cikkéből értesülünk, mely a Brit Királyi Társaság folyóiratában jelent meg. Cole egy olyan ír férfi után kutatott, aki állítólag finom skarlátszínű anyaggal festette a szöveteket. Leírta a munkafolyamatot is, mely szerint az elkészített oldatba mártották, majd a napon szárították meg. A fény hatására színük a sárgástól a sötétzöldig, zöldeskékig, kékig, vörösig és sötétvörösig változott.

A festék kémiai összetételét csak 1909-1912-ben sikerült megfejteni Paul Friedlander, német kémikusnak, aki megállapította, hogy a bíbor az indigó brómderivátuma. A lelőhely és a csigafajok szerint három fő bíborfajta létezett: vörös (afrikai mediterráneum), lila (Itália) és csaknem fekete (Atlanti-óceán). Ezenkívül hét árnyalata van: világos vörös, ametiszt, lila, skarlát, vérvörös, kékes és feketés, mely a legszebb volt, mert a napfény beesési szögétől függően a kéktől a lilán át a vörös árnyalatáig változott.

A szó etimológiája

A bíbor ősidőktől fogva létezett, de soha nem volt olyan gyakori heraldikai szín, mint a többi. A szó valószínűleg a latin purpura‘bíborcsiga, bíbor(szín), bíborszínű kelme’, görög πορφύρα (ugyanaz) szóból ered, ami az előállításának módjára utal.

Az 1260-70-es évekig a francia purpure eredeti neve bis, néha gris vagy brun, azaz egy szürkésbarna árnyalatú szín volt. A bis kifejezés akkor tűnt el, amikor a purpure jobban elterjedt és annak helyébe lépett. A középkori franciában a pourpre vagy porprekelmefajta volt, nem szín. A kelmét különféle színűre festették, és a heraldikán kívüli középkori források és irodalmi művek említik a „porpre vermeille” (vörösbíbor), „porpre noire” (sötét bíbor), „porpre verte” (bíbor zöld), „un vert mantel porprin” (zöld kármin palást), ” pourpre sanguine” (vérvörös karmazsin), „écarlate blanches” (fehér karmazsin) stb. kifejezéseket. Idővel a bis és a porpre szinonimák lettek és végül a porpre vagy purpure a bis helyébe lépett. A porpre bise és változatai előfordulnak különféle középkori irodalmi művekben is: Sándor-regény (Roman d’Alexandre), A rózsa regénye (Le roman de la rose) Chrétien de Troyes: Le Conte du Graal (Perceval), Tristan (Béroul), stb.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.