II. András címerének újra rajzolása, az Aranybulla pecsétje alapján.

II. (Jeruzsálemi) András (más alakváltozatban: Endre; 1176 körül – 1235. szeptember 21.), Magyarország királya 1205 és 1235 között. Nagyravágyó politikus volt, aki hercegként saját testvére, Imre törvényes uralma ellen lázadt. Regnálása a magyar történelem egyik legtöbbet emlegetett időszaka. Nemcsak azért, mert András energikus külpolitikájával az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem azért is, mert a belpolitikában olyan modern törvényeket alkotott az Aranybulla 1222-es kiadásával, amelyek kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig hatályban maradtak.

Imre árnyékában

III. Béla és Châtillon Anna gyermekeként született 1177-ben. Másodszülött fiúként nem András kapta a magyar trónt, de atyja 1188-ban Halics trónjára segítette. 1190-ben azonban elűzték a trónról, és a herceg újra a magyar udvarban élt. Apja halála után Imre lett Magyarország királya, míg atyja Andrásra várakat, birtokokat és sok pénzt hagyott, hogy be nem teljesített fogadalmát, a szentföldi hadjáratot véghez vigye. András azonban befolyása erősítésére használta vagyonát, így hívei tanácsára 1197-ben rátámadt bátyjára a szlavóniaiMacsek városánál, és a hatalom megosztását követelte tőle. Jóllehet, a pápa is a törvényes királyt támogatta, András győzelme után Imre a dalmát-horvát hercegi címet adományozta testvérének.

1198. március 31-én a támadó szerbeket visszaverte András, és ellentámadásba ment át. Elfoglalta Ráma és Hum vidékét, és felvette a Hum és Ráma hercege címet is. Területein úgy uralkodott, mint bátyja az egész országon, adót szedett, pénzt veretett. Ezután ismét megtámadta Imrét, azonban a rádi csatában ezúttal alulmaradt, és így VI. Lipót osztrák és stájer herceghez menekült.

Esküvő és kormányzóság

A pápának 1200-ban sikerült a testvéreket kibékítenie. András visszakapta korábbi területeit, de a korábbinál jóval kisebb hatáskörrel. Ekkoriban kötött házasságot Gertrúddal, IV. Andechsi Bertold isztriai és krajinai őrgróf és meráni herceg leányával.

A házasságból öt gyerek született. 1203-ban vagy 1204-ben Mária, 1206-ban a későbbi IV. Béla király, 1207-ben a későbbi Árpád-házi Szent Erzsébet, 1208-ban Kálmán és 1210-ben András.

Imre király Horvátországot és Dalmáciát engedte át öccsének, aki ezután újabb lázadásra készült, de Imre Boleszló váci püspöktől megszerezte az összeesküvők levelezését. Kitört a fegyveres harc. András seregében apósa és felesége révén sok német is volt, akik a vesztes csata után a herceggel osztrák területre menekültek. Imre elmozdította az ellene fordult nádorispánt is, mire Elvin váradi püspök kiközösítette a királyt. III. Ince pápa jól felfogott politikai érdekből – hisz célja egy új keresztes hadjárat elindítása volt – kibékítette a királyt és főpapokat, illetve Imrét és Andrást.

András azonban nem tett le a korona megszerzéséről, és amikor Imre királynak Konstancia hercegnőtől, az aragóniai király lányának tőle fia született, ismét sereget gyűjtött a király ellen. 1203 októberében a király Varasd közelében találkozott öccsével. A találkozóról és az ott történtekről Spalatói Tamás krónikájából értesült az utókor. Eszerint Imre egy szál pálcával ment át András táborába és királyi tekintélyével lázadó öccsét bántatlanul saját emberei közé cibálta, és foglyul ejtette (bár az ún. „varasdi jelenet” megtörténtét a korral foglalkozó szaktörténészek ma már megkérdőjelezik.) Megelégedett azonban annyival, hogy Andrást Keve várába zárta, s annak feleségét, Gertrúdot hazaküldte. A fivérek szembenállását párválasztásuk is jelezte. Imre király politikája alapvetően pápabarát volt, ezért feleségét a pápa közvetítésével választotta, és a pápa kérésére fegyveresekkel is segítette IV. Ottó harcát a Türingiára támadó Sváb Fülöp ellenében. András viszont a Fülöp oldalán álló Bertoldnak lett veje.

András 1204-ben hívei segítségével kiszabadult, Imre őt tette meg fia gyámjává és az ország kormányzójává. Ezután nem sokkal, még az év novemberében meghalt. András kormányzói jogkörét felhasználva megszerezte az özvegy királyné javait, mire ő a gyermek királlyal és a koronával VI. Lipót osztrák herceghez, Imre ellenségéhez menekült. Mivel III. László 1205-ben meghalt, András lett a törvényes utód, és 1205. május 29-én meg is koronázták.

András király

Már koronázásának évében hadjáratot vezetett Halicsba, ahol biztosította a trónt a gyermek Danyiil Romanovicsnak, de a Halics (Galícia) és Lodoméria (Volhínia) királya címet ő vette fel.

„Az új berendezkedés”

Elődeinek gyakorlatával legjellemzőbben a birtokpolitikában szakított, és minden korábbinál több királyi birtokot elidegenített — általában a vezető egyházi és világi személyeknek, hűségük és szolgálataik elismeréseként. A vezető tisztségekbe Gertrúd befolyásának jeleként a Meráni-család tagjai és rokonai kerültek. A királyi birtokokat már I. (Szent) István is adományozott, de az eladományozott udvarnokföldeket II. Andrásig pótolta a Kárpát-medencét mindjobban kitöltő, a peremterületek felé terjeszkedő magyar állam birtokgyarapodása. II. Andrásnak már nem volt ilyen lehetősége, ezért a várbirtokokhoz nyúlt, és várakat, ispánságokat, egész vármegyéket adományozott azok jövedelmeivel együtt örökölhető birtokként híveinek — főként németeknek. A folyamatot gyorsította, hogy az előkelőségek birtokainak növekedésével egyre kevésbé függtek a királytól. Ahogy szilárd bázist tudtak kiépíteni, egyre inkább törekedtek egybefüggő uradalmak kiépítésére; fő céljukká a birtokrészeik közé ékelődő királyi földek megszerzése vált.

Befolyását latba vetve elérte a pápánál, hogy Gertrúd testvérét, Bertoldot tegye meg kalocsai érsekké. A merániak gazdasági és politikai térnyerése egészen az összeesküvésig fokozta a magyar főurak elégedetlenségét. Ennek élén Péter ispán, Bánk bán és veje, Simon állt. Támogatóként szerették volna megnyerni János esztergomi érseket is, a legenda szerint azonban az óvatos érsek kétértelmű levelet küldött. A merénylők 1213. szeptember 23-án, a gyakori halicsi hadjáratainak egyikén hadakozó király távollétében csaptak le. A királynét és udvarát megölték, csak Lipót hercegnek és Bertold érseknek sikerült sértetlenül elmenekülnie. A hazatérő király Péter ispánt karóba húzatta, de további felelősségre vonásra nem került sor.

Gertrúd halála után a német befolyás visszaszorult, de a királyi jövedelmek pótlására II. Andrásnak új adókat kellett bevezetnie. Ez annál is inkább szükségessé vált, mivel az 1211-ben a kunok elleni védelemre a Barcaságba betelepített Német Lovagrend is a kiváltságok maximumát élvezte. Az 1217-ben Magyarországon először kivetett rendkívüli adó a valóságban rendszeresen kivetett pénzadóvá vált. II. András adóit az 1210-es években pénzben beszedett vámok és illetékek formájában vezette be. A királyi udvar gazdálkodásának új rendjét mutatja az ezt irányító szervezet változása is: 1214-ben jelent meg a tárnokmester tisztsége. Az adók behajtását II. András is többnyire bérbe adta; egyes királyi jövedelmeket egyösszegű bérleti díj ellenében adóbérlők kaptak meg. Pénzváltási illetéket is bevezetett, mivel az emberek vonakodtak elfogadni a gyengébb minőségű, értéktelenebb magyar fémpénzt. A bérleti rendszer kialakulásával a pénzverés decentralizálódott, de törvény tiltotta, hogy a kamaraispánok és a pénzváltók izmaelitákvagy zsidók legyenek.

Az új berendezkedés során a nagyhatalmú előkelők elsősorban a királyi birtokok rovására gazdagodtak meg és ez egyben a királyi birtok és a világi magánbirtok arányának jelentős eltolódását jelentette utóbbi javára. A királyi birtokok csökkenésével együtt járt a királyi hatalom gyengülése, ami a nagyurak hatalmaskodásának az elterjedéséhez vezetett. Az adományozások és az erőszakos földszerzés mellett a gazdagok vásárlás útján is gyarapították birtokaikat.

A világi földbirtokok megszaporodása és növekedése szükségletté tette az ingatlanok jogos birtoklásának igazolását, ezért megnőtt az oklevéladás szerepe, fellendült az okleveles gyakorlat. A korábban szerzett földbirtokokról azonban még nem készült oklevél, ezért fontossá vált a nemzetségek származásának, a távoli közös ősnek a kimutatása, a régiség vált ugyanis ez által jogforrássá. Az oklevelek ekkortól utaltak általában „de genere” kitétellel a származásra. A nemzetségekről a korból Anonymus gestájából szerezhető a legtöbb ismeret, amely az 1210-es években íródott a legnagyobb valószínűséggel. Azok az előkelők, akik kimaradtak a királyi birtokok adományozásából már 1210-ben megpróbáltak kapcsolatot keresni III. Béla öccsének, Géza hercegnek görög földön élő fiaival, hogy felajánlják nekik a magyar trónt. Ezt a kísérletet II. Andrásnak még sikerült megakadályoznia, de 1214-ben a hasonló próbálkozások megelőzésére megkoronáztatta elsőszülött fiát, a későbbi IV. Bélát, aki ekkor még csak 8 éves volt. Emlékeztetőül: Imre király hasonlóan járt el 1204-ben a fiával, III. Lászlóval. 1214-ben II. András király I. Leszek krakkói fejedelemmel szövetségben sikeres hadjáratot vezetett Halics ellen, melynek eredménye lett fiának, Kálmánnak lengyel házassága és rövid idejű halicsi királysága.

A megözvegyült András király 1215-ben újranősült. Második felesége a 17-18 éves Jolánta, Courtenay Péter auxerre-i és namuri grófnak, II. Fülöp Ágost francia király rokonának, 1216-tól latin császárnak leánya lett. E frigyből született András hatodik gyermeke, Jolánta, később Aragónia királynéja.

Az „új berendezkedés” nagymértékben veszélyeztette a számukban jelentős királyi szerviensek, a várjobbágyok és a várnépekérdekeit. A sókereskedelem bevonása a bérleti rendszerbe pedig jövedelmet vont el az egyháztól, amely sérelemnek tekintette azt is, hogy az izmaelita és zsidó bérlőkkel szemben hatástalanok voltak az egyházi fenyítés hagyományos eszközei.

II. András keresztes hadjárata

1216-ban meghalt Henrik, a Latin Császárság uralkodója. Az egyik jelölt a trónra II. András apósa, a másik maga András volt. A császári trón megszerzése érdekében sürgőssé vált az idáig halogatott keresztes hadjárat megindítása. Mielőtt a király elindult volna szentföldi hadjáratára, megkezdte a visszavonulást az új berendezkedés gyakorlatától. Ezt jelzi azon döntése is, hogy távolléte idejére politikájának korábbi ellenzőjére, János érsekre bízta az ország kormányzását. III. Honoriusz pápa azonban végül apósát, Courtenay Pétert koronázta császárrá. Ezért András a tervezett szárazföldi út helyett – a hadjáratot már nem mondhatta le – a tengeri szállítást választotta, hogy elkerülje Konstantinápolyt. Splitben szállt hajóra, és Ciprus érintésével jutott a Szentföldre. A hadjárat során semmilyen érdemi katonai eredményt nem ért el, sőt jelentősebb katonai akciót sem hajtott végre. A tengeri szállítás fejében viszont lemondott Velence javára Záráról, a vállalkozáshoz már induláskor kölcsönöket vett fel, a pénzt ereklyék vásárlására, adományozásra fordította. 1218-ban fölvették a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendbe (későbbi Máltai lovagrend), donátus ranggal. Ezt az eseményt a máltai Vallettában, a lovagrend Nagymesteri Palotájában található festmény örökíti meg. Akkon városát elérve azonban felvette a „Jeruzsálem királya” címet. Olyannyira tékozló volt itt is, hogy Gizella királynénak a veszprémi egyháztól kölcsönkért koronáját is el kellett adnia 140 márkáért. Hazafelé, 1218-ban ötletszerű házassági szerződéseket kötött. Ezekből végül Béla fia és Mária leánya esetében lett ténylegesen házasság.

A keresztes hadjárat közvetíthette a később kiadott Aranybullában foglalt egyes rendelkezések alapelveit. A Jeruzsálemi Királyság nemeseinek az ún. jeruzsálemi assizákban foglalt szabadságjogaival – többek közt például az ellenállás jogával – minden bizonnyal megismerkedtek a királyt kísérő magyar urak is, akik útjuk során hosszabb időt tölthettek együtt a szentföldi keresztes királyságok előkelőivel. Így például Ugron királyi kancellár és Tamás egri püspök, akik a Szentföldre elkísérték az uralkodót, később az Aranybullát aláíró nemesek közt is szerepeltek.

A Szentföldről hazatérő királyt szinte polgárháborús állapotok fogadták. Az előkelők egy csoportja száműzte a kormányzónak kinevezett János esztergomi érseket is, aki csak a király visszatértekor jöhetett vissza Magyarországra.

Az Aranybullához vezető út

A királyt 1219-ben komoly külpolitikai kudarc érte. Halicsban megdöntötték fia, Kálmán trónját, aki feleségével, Saloméval együtt fogságba esett. II. András csak úgy tudta elérni szabadulásukat, hogy az új halicsi király, Novgorodi Msztyiszlav leánya, Ilona hercegnő és Endre fia, András herceg összeházasodtak. A halicsi hódító politika, a halicsi belügyekbe történő folyamatos beavatkozás a befektetett anyagi és emberáldozathoz képest rendkívül szerény eredményeket hozott. Tulajdonképpen a hadi vállalkozásban kitűnt főurak jutottak csak újabb birtokadományokhoz.

A gazdaságilag meggyengült király 1219-ben „altatta” az új berendezkedés folytatását, sőt 1220-ban bizonyos birtokadományok és az erőszakkal elfoglalt várföldek visszaadását rendelte el. A rendelkezést a végrehajtásban elszabotálták. Az új berendezkedésből kiszorultak ebben az évben érték el, hogy a király megkoronázott fia, IV. Béla megkapta a tengermelléki dukátust. (Korábban Imre király szintén így tett öccsével, II. Endrével).

Az Aranybulla

1222 volt a nagy változások esztendeje. Az Imre-párti főurak, akik a már fent említett szerviensekkel szövetkezve tömegbázist is szereztek, palotaforradalmat hajtottak végre, melynek eredményeként II. András a vezető tisztségekből leváltotta az „új berendezkedés” haszonélvezőit és Székesfehérváron kiadta az Aranybulla néven ismertté vált királyi oklevelet hét példányban. Az Ebben kimondta, hogy egész vármegyét vagy bármiféle méltóságot nem adományoz, illetve becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit nem foszt meg. Egy sor rendelkezés a bérleti rendszerrel szembeni ellenkezést fejezte ki. Megtiltotta, hogy zsidók és izmaeliták kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők legyenek. A szerviensek jogot nyertek az átállásra a király szolgálatából Béláéba és fordítva, igaz csak bizonyos feltételekkel, de mégis szabadon. A külföldiek birtokadományban részesítését megtiltotta, tisztségbe helyezésüket az ország tanácsától tette függővé. A szervienseket és birtokaikat, továbbá az egyházak népeit mentesítette a királyi adóktól. A szerviensek elfogását és megbüntetését bírói ítélethez kötötte. A főpapok és az előkelők számára az Aranybulla ellenállási jogot biztosított abban az esetben, ha a király vagy utódai a dekrétum rendelkezéseit megszegnék.

Az Aranybulla megszületése II. András korábbi nézeteinek revízióját is jelentette az adópolitikában, a személyzeti ügyekben, az öröklési rendben, az igazságszolgáltatás területén. Ez a királyi dekrétum számos olyan fontos kiváltságot biztosított a szervienseknek, amely később helyet kapott a nemesi szabadságjogok között és így az Aranybulla egy sajátos, középkori értelemben vett „demokratizálás” mutatója. Az okirat neve onnan származik, hogy arany pecséttel látták el (a „bulla” jelentése pecsét).

Az Aranybulla legtöbb pontja azonban papíron maradt, mivel kevéssel annak megszületése után a palotaforradalommal eltávolított főemberek visszakerültek a hatalmi pozíciókba. Ennek következményeként az év végén a királyi dekrétumot kikényszerítő főurak és a mögöttük álló szerviens tömeg elérte, hogy II. András kompromisszumként átcsoportosítsa a funkciókat a hívei között. A hivatalba lépő új tisztikar azonban biztosítékot jelentett a királynak, hogy folytassa a régi, a királyi birtokokat eladományozó politikáját.

Magyarország nemesi szabadsága alapkövének tartott Aranybullának mind a hét eredeti példánya elveszett, azonban a szövege meglehetősen sok forrásban fennmaradt.

András és Béla

II. András király 1220 körül Béla hercegre bízta a szlavón hercegség kormányzását. Béla ekkor 14 esztendős volt, s a király politikáját rossz szemmel néző főúri csoport támogatását élvezte. Az Aranybulla kiadása előtt még, 1222-ben apja kívánságára, Béla elbocsátotta feleségét, Laszkarisz Máriát, akit 1223 őszén III. Honoriusz pápa kérésére Béla visszavett és együtt menekültek VI. Lipóthoz II. András haragja elől. A pápa közbenjárására apa és fia egy évvel később kibékült. Béla visszakapta Szlavónia kormányzását.

II. András 1224-ben hozta létre az erdélyi szászok meghatározott földrajzi területre költöztetésével a dél-erdélyi Szászföldet, s ennek hatására a székelyek keletebbre vonultak és a Háromszéki-medencében leltek végleges otthonra. (Andreanum)

A Barcaságba 1211-ben betelepített Német Lovagrend hatalma időközben a királyi adományok és engedmények, valamint a szomszédokkal agresszív magatartásuk eredményeként annyira megnőtt, hogy a pápa a rendet az egyházi szervezet megváltoztatásával közvetlenül Róma fennhatósága alá vette. Ezáltal a lovagrend nagyban függetlenné vált a magyar királytól. II. András ezt már nem tűrte, és mivel a lovagrend a király parancsára sem volt hajlandó az erőszakkal elfoglalt területeit visszaadni, András katonai erővel űzte ki a Lovagrendet az országból. (A Német Lovagrend Mazóviába és a Baltikumba került.) II. András és III. Honoriusz pápa viszonya természetesen feszültté vált, ezért a király a belpolitikai hatalmi viszonyokat is átrendezte. Béla fiát el akarta vágni szlavóniai hátországától, ahol már megerősödött, ezért 1226-ban Erdély hercegévé tette, Szlavónia élére pedig másodszülött fiát, Kálmánt állította.

A király 1227-ben indított újabb hadjáratot Halicsba, aminek hatására András herceg halicsi uralkodó lett. Halálával azonban végleg lezárult a magyar királyok halicsi terjeszkedési kísérlete.

1227-ben az új pápa, IX. Gergely elődjéhez hasonlóan szót emelt a királynál a zsidók és az izmaeliták hivatalviselése ellen. Az egyházi nyomás végül 1231-ben az Aranybulla megújításához vezetett, amelyben a király és fia együtt kötelezték magukat az abban foglaltak betartására. Az ellenállási jog helyére az okiratba az esztergomi érsek kiközösítési joga került.

1232-ben megjelent a nemesi vármegye kezdeménye, amikor a kehidai oklevélben a zalai szerviensek jogot kaptak a királytól, hogy saját ügyeikben maguk ítélkezzenek. 1233-ban a pápa utasította a Magyarországra küldött legátusát, Pecorari Jakabot, hogy II. Andrást és fiait ne közösítse ki. A pápa „jóindulatát” azonban a királynak a beregi egyezmény aláírásával kellett meghálálnia. A pápai legátus a halicsi hadjáratra indult királyt a beregi erdőben érte utol, innen az egyezmény elnevezése, melyben a katolikus egyház visszaszerezte korábbi kiváltságait és ezáltal megerősödött a főpapság hatalma. Az okiratban a király megígérte azt is, hogy a zsidókat és az izmaelitákat nem juttatja hivatalhoz és jellel különbözteti meg őket a keresztényektől.

A megözvegyült király második felesége halála után egy évvel később, már 55 évesen újra házasodott. Harmadik felesége Estei Beatrix lett, aki ekkor 23 éves lehetett, és az itáliai estei őrgróf, I. Aldobrandino leánya volt. 1235 nyarán II. (Harcias) Frigyes osztrák és stájer herceg betört Magyarországra. II. András megtorlásul Bécsig nyomult, de II. Frigyes pénzen megváltotta a békét. Ugyanezen év szeptember 21-én 30 évi uralkodás után meghalt II. András király, akit a jelenlegi Temes megyei Egres falu cisztercimonostorában temettek el. (A monostor a tatárjáráskor teljesen elpusztult). Endre legidősebb fiát, IV. Bélát Róbert esztergomi érsek 1235. október 14-én koronázta magyar királlyá. Az elhunyt király özvegye, Beatrix királyné még férje halála előtt nyilvánosságra hozta, hogy gyermeket vár. Ezért a trónörökös Béla az apja halála után azonnal őrizetbe vétette Beatrixet, és megvádolta azzal, hogy a születendő gyermek apja nem az idős Endre király, hanem a kegyvesztett nádor, a Béla által megvakított Apod fia Dénes. Beatrix királynénak a király temetésére érkezett német császári küldöttséggel, férfiruhát öltve sikerült az országból kiszöknie. Német földön fiút szült, és Istvánnak kereszteltette, ezzel is hangsúlyozva annak Árpád-házi származását.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

Az Árpád-ház más néven Turul-dinasztia (horvátul: Arpadovići, németül: Árpáden) a honfoglaló magyar törzsszövetség vezéréről elnevezett dinasztia. Árpád fejedelem leszármazottainak uralkodása idején került sor a magyar királyság megalapítására. A honfoglalást követően, körülbelül 900-tól Árpád eltűnik a forrásokból, a Kárpát-medencevalós hatalmi viszonyai, a kialakuló fejedelemségek kiterjedése és jelentősége ismeretlenek. A honfoglalástól Gézáig terjedő időszak források hiányában gyakorlatilag teljesen ismeretlen. Árpád utódai közül a Géza által vezetett fejedelemség emelkedett ki a többi közül, amit a Géza-kori Tisza-vidéki terjeszkedés mutat a Géza-féle német felszerelésű hadsereg tagjainak normann-kardos temetkezéseivel.

Valószínűleg jelentősebb hatalmi központ volt még Somogyban, ahol egy másik Árpád-ág uralkodott. Ennek a családnak két utolsó tagja, Tar Szerénd és Koppány. Koppány és a többi fejedelem (Ajtony, Prokuj gyula) legyőzésével István biztosította az Árpád-ház uralmát a Kárpát-medencében, amelyet 1301-ig István nagybátyjának, Mihálynak leszármazottai kormányoztak.

Az uralkodóházak közül az Árpád-ház adta a legtöbb katolikus szentet. Nyolc Árpád-házi uralkodót kanonizáltak vagy avattak boldoggá a katolikus egyházban, ezért a 13. századtólgyakran a Szent Királyok Nemzetségeként emlegetik a dinasztiát. Két Árpád-házi uralkodót az ortodox egyház is szentként ismert el.A dinasztia 1301-ben III. András, az utolsó Árpád-házi magyar király halálával ért véget, míg az Árpád-ház utolsó ismert tagja, Tössi Boldog Erzsébet, 1336 és 1338 között hunyt el. Az Árpád-ház kihalása után (I. Mátyás magyar királykivételével) minden magyar uralkodó az Árpádok kognatikus (anyai ági) leszármazottja volt, a Croÿ-ház illetve a skót Drummond család is azt állítja, hogy Géza és György magyar királyfiaktól származnak.

Az évszázadok során – a kiterjedt házassági kapcsolatokkal rendelkező dinasztia – az Árpádok vére szinte valamennyi későbbi nagy európai dinasztia uralkodóiban is csörgedezett (Valois, Habsburg, Bourbon, Anjou, Jagello) úgy ahogyan a magyar arisztokrácia (Garayak, Cilleiek) tagjaiban is. Hasonlóképpen az Árpád-házi királyok mindig külföldi feleségei révén a magyar uralkodók génjeiben minden generációval egyre több nem-magyar, német, francia, olasz, orosz, lengyel, kun, görög és más elem jelent meg.

Az 1000–1301 közötti időszakot a dinasztiáról Árpád-kornak nevezzük.

Az elnevezés eredete

A ma Árpád dinasztiájába sorolt uralkodók soha nem nevezték magukat Árpád-házból valónak. Ha fel is merült a régmúlt ősökre való hivatkozás igénye, nem Árpádot tekintették dinasztiájuk névadó ősének. Árpád-kori királyaink nem, vagy csak nagyon ritkán adták fiaiknak az Árpád vagy Álmos nevet, pedig a korban a névadásnak fontos szimbolikus jelentősége volt. Mindössze egy Árpád nevű herceget ismerünk (II. Géza fiát) és Álmos nevű herceg is csak kettő volt (I. Géza és Vak Béla fia) ráadásul Béla fia csaknem biztosan nem Álmos fejedelem után kapta nevét. Kézai Simon krónikájában a dinasztiát Turul nemzetségnek nevezte (de genere Turul). Mivel ez az elnevezés máshol nem lelhető fel, a krónikaíró valószínűleg az uralkodó és a nemesség viszonyának megváltozását, új értelmezését kívánta ezzel alátámasztani. Az uralkodóház középkori megnevezése jellemzően a szent királyok nemzetsége volt.

Az Árpád-ház elnevezés újkori, a dinasztikus történetírás terméke. A magyar történelemkutatók a 18. század közepén ismerkedtek meg két, e kort leíró forrással, Bíborban született Konstantin: A birodalom kormányzása (első ismertetője Kéri Borgia Ferenc) és Anonymus: A magyarok története című művével (Bél Mátyás). Konstantin császár szerint Árpád volt a magyarok első fejedelme, Anonymus szerint Álmos. A kor jelentős kutatója, Pray György Konstantin császár állítását tartotta elfogadhatónak. 1770-ben Pálma Károly Ferenc Pray Györgyre támaszkodva alkotta meg az Árpád-ház és az Árpád-kor fogalmakat. Az elnevezésből máig tartó gyakorlatot Katona Istvánteremtett, aki ugyan Álmost tekintette az időben első fejedelemnek, de az Árpád-ház elnevezést használta, mert „Árpádnak a hatalma kiterjedtebb és erősebb volt, mint az apáé, Álmosé”.

A dinasztia mitikus eredete

A Képes krónikában fennmaradt szövegváltozat Álmos eredetéről:

Latinul:

„Anno ab incarnatione Domini sexcentesimo LXX-o VII-o, a morte vero Atyle regis Hungarorum anno centesimo quarto, tempore Constantini imperatoris tertii et Zacharie pape, sicut scribitur in chronica Romanorum, Hungari de Scytia secundo egressi sunt hoc modo, quod Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Ed, qui fuit Chaba, qui fuit Ethele […]”

Magyarul:

„Az Úr megtestesülésének 677. esztendejében, Attilának, a magyarok királyának a halálát követő 104. évben, III. Konstantin császár és Zakariás pápa idején, amint az meg van írva a rómaiak krónikájában, a magyarok másodszor is kijöttek Szkítiából az alábbi módon. Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Etele […] fia.”

Trónöröklési rend

Az Árpád-ház történetén végighúzódnak a trónöröklés rendjének tisztázatlanságából fakadó konfliktusok. A hagyományos (nomád) öröklési rend a szeniorátus volt, majd keleti keresztény hatásra^[5] a levirátus (sógorházasság) került előtérbe. A gyakorlatban a honfoglalás idején, illetve után a fejedelmi méltóság a család különböző ágai (Árpád fiainak leszármazottai) között öröklődött. Az ősi hagyományt valószínűleg Taksony fejedelem törte meg; halála után ugyanis nem Tarkacsu legidősebb fiúutóda lett a nagyfejedelem, hanem Taksony fia, Géza. Emiatt valószínűleg polgárháború tört ki; erre utalhat az a híradás, hogy Géza kezét „embervér szennyezte be”. Géza egyértelműen meg kívánta változtatni az öröklés rendjét az európai országokban általános primogenitúra (az elsőszülött fiú örököl) elvének átvételével. Ehhez soha nem kapta meg a nemesség egyértelmű támogatását, amiért a gyakorlatban mindhárom elv érvényesült. Az ebből fakadó ellentétek, nem ritkán testvérháborúk végigkísérték az Árpád-ház uralkodásának háromszáz évét.

Fejedelmek

Árpád fejedelem

Árpád (845 k. – 907. július eleje) a honfoglalás idején – melynek során a magyarok Etelközből a Kárpát-medencébe települtek – a magyar törzsszövetség nagyfejedelme volt. Tőle származnak az Árpád-ház uralkodói, akik halála után négy évszázadon át uralkodtak Magyarországon.

Géza fejedelem

A megvalósítás részleteiben erősen eltérőek voltak a vélemények. Géza, az Árpád-család egyik leszármazottja 972-ben került a fejedelmi trónra. Felesége a második legtekintélyesebb kárpát-medencei fejedelem, az erdélyi Gyula lánya, Sarolt lett. Sarolt apja és udvara már keresztény volt, a Bizánci Birodalom mellett élve a keleti egyház keblébe tért.

Bizáncban a gyula után csak második számú törzsfő lehetett volna és a keleti egyháznak a világi hatalommal való összefonódása miatt a bizánci bábáskodás elfogadása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a birodalom előbb-utóbb magába olvasztja a fiatal magyar fejedelemséget. Géza nyugat felé fordult, mivel földrajzilag is a frissen megalakult Német-római Birodalom lehetett a legnagyobb fenyegetés számára: követeket küldött a német-római császárhoz, feloldandó az elődei harcos politikája okozta ellenséges hangulatot, illetve a német támadás veszélyét és tőle kért hittérítőket.

Géza hozatta be az első nyugati keresztény papokat és építtetett először templomokat. Az új vallás felvételét pusztán történelmi szükségszerűségnek tekintette, azonban fiát, Vajkot részben papok nevelték és részére apja egy bajor hercegnő, Gizella személyében hozott feleséget.

Királyok

I. (Szent) István

Vajknak, aki megkeresztelésekor az István nevet kapta, a fejedelmi trónra való igénye az egyenes ági trónöröklés meghonosítását jelentette, ami a régi hagyományokkal való szakítás egyik jele volt. Még koronázása előtt leverte egyik rokona, Koppány lázadását, aki saját magának követelte a trónt és sokak támogatását élvezte, akik a régi, pogány szokásokat vagy a bizánci kereszténységet részesítették volna előnyben. (Az ősi szokásokat nem volt könnyű visszaszorítani, a 11. század során több pogánylázadás jelezte ezek erejét. A legnagyobbak 1046-ban és 1061-ben voltak.)

A fejedelmet (valószínűleg) 1000 karácsonyán vagy 1001. január 1-jén koronázták királlyá. Azzal, hogy a koronát a pápától fogadta el, elismerte hűbérurának a pápát, és ez az alávetettség nemcsak az Árpád-ház, de az Anjouk alatt is végig megmaradt. A pápa főhatalma nemcsak névleges volt; a magyar király udvarába rendelt legátusai révén többször is aktívan, esetenként (például Kun László ellenében) sorsfordító jelleggel beavatkozott a magyar politikába.

II. Szilveszter vikáriusává (helynökévé) tette Istvánt, aki így jogot nyert arra, hogy Magyarországon püspökségeket, érsekségeket alapítson. Tíz egyházmegyét hozott létre: Esztergom, Kalocsa, Bihar, Csanád, Eger, Vác, Veszprém, Pécs, Győr és Gyulafehérvár székhellyel, ezek közül az esztergomi és a kalocsai főegyházmegye rangot kapott. Elrendelte, hogy minden tíz falu templomot építsen.

Kisajátította a lázadók birtokait, megszervezte a vármegyerendszert és a vár ispánságokat, stabil pénzt veretett, meghonosította az oklevélkiadást, német mintára törvénykönyvet íratott, melynek rendelkezéseit szigorúan betartatta, és mindent megtett azért, hogy az ország szokásai egyre jobban hasonlítsanak a nyugati keresztény királyságokéra.

A megerősödött birodalmat fiára, Imrére kívánta hagyni, ő azonban 1031-ben, még apja életében elhunyt. Ezért unokaöccsét, Orseolo Pétert jelölte ki utódának. Ebbe bele nem nyugvó rokonát, Vazult megvakíttatta és fiaival (Leventével, Andrással és Bélával) száműzte az országból.

Vazul megvakításának története merőben másképp jelenik meg a Képes Krónikában, a SZENT IMRE HERCEG HALÁLÁRÓL ÉS VAZUL SZEMÉNEK KITOLÁSÁRÓL szóló bekezdésben:

„Szent István király, fia Imre halálába belebetegedvén, mivel senki mást nem talált alkalmasnak az uralkodásra és érezte halálának közeledtét, elküldte követét Egyrőt fia Budát, hozza ki a börtönből Vazult, hogy mielőtt meghal királlyá tehesse. Ezt meghallva Gizella királyné szintén elküldte követét Buda fia Seböst, Vazul börtönébe ahol Sebős megelőzve Budát megvakította Vazult, majd Csehországba menekült.

Buda a már vak Vazult vitte a király színe elé. Ezt látva István magához hívatta unokaöccsének, Szár Lászlónak fiait, Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak.”

Péter és Aba Sámuel

István 1038-ban meghalt, és a Magyarországon 1026 óta tartózkodó Péter került a trónra. Támogatottsága hamar lecsökkent és 1041-ben a nádor, Aba Sámuel vette át tőle a királyi címet. Az elűzött király a német-római császárhoz menekült és hűségesküt tett neki. A császár segítségével megnyert ménfői csata után 1044-ben ismét ő lett Magyarország királya. Az országos elégedetlenség azonban tovább nőtt. 1046-ban újabb lázadás robbant ki, ennek lett áldozata Gellért csanádi püspök is. A lázadó Vata és társai visszahívták az országba az elűzött Vazul fiait, akiktől a régi rend (mindenekelőtt a szabad parasztság helyzetének) visszaállítását remélték.

I. András

Csalódniuk kellett, az új uralkodó, I. András (Endre) – miután a lázadás erejét igénybe vette – első dolga annak leverése volt. Öccsét, Bélát hercegként az ország egy részének urává tette, Nyitra központtal. Az így kialakult dukátus (hercegség) intézményét később Könyves Kálmán szüntette meg. A német-római császárnak tett hűbéreskü azonban érvényben maradt, bár lényegesen formálisabb volt a pápa főhatalmánál. Amikor III. Henrik német-római császár hadaival próbálta érvényesíteni főhatalmát, a király és a herceg hadai sikeresen szálltak szembe vele. Ennek ellenére az ország az Árpád-ház uralma alatt végig kettős hűbériségű, korlátozottan független helyzetben maradt, és IV. Béla rákényszerült arra, hogy ezt az állapotot folyamatosnak és folytatólagosnak ismerje el.

I. Béla és Salamon

Amikor Andrásnak később megszületett fia, Salamon, a király a trónöröklés tervezett rendjét felborítva a herceggel szemben részére szerette volna biztosítani a trónt. Ez kemény összecsapásokhoz vezetett a két párt között, már András halála előtt is; előbb Béla (1060–1063) majd Salamon (1063–1074) jutott trónra. Erre a korra esik a második nagy pogánylázadás, amelyet Vata fia János vezetett.

I. Géza

Bár Béla halála után fiai, Géza, László és Lampert elfogadták Salamont uralkodónak, de 1074-ben, a mogyoródi csata után átvették az uralmat, Gézát téve meg királynak. Rövid, 3 éves uralkodása után I. (Szent) László került trónra. Salamon még egy darabig küzdött a hatalomért, majd 1080-ban behódolt. Egy újabb lázadása után (1085-ben apósa, Kuten kun király megtámadta Magyarországot, azonban kénytelen volt elmenekülni. 1087 táján halt meg.

I. (Szent) László

László kedvező időpontban került hatalomra, mert IV. Henrik német-római császár épp VII. Gergely pápával harcolt, így nem volt ideje és energiája a magyarokra. Bár László a pápa mellé állt, nem ismerte el a Szentszék hűbérúri státuszát. Rugalmas külpolitikát folytatva később megegyezett a császárral.

1091-ben meghódította és birodalmához csatolta Horvátországot, bár közben a Bizánc támogatásával Magyarországot ismét megtámadó kunokat is le kellett győznie.

Szigorította I. István törvényeit, különösen a lopást büntette keményen: 10 dénár feletti érték eltulajdonítása halálbüntetést vont maga után. Megerősítette az egyház helyzetét, megtiltva a pogány áldozásokat és kötelezővé téve a templomba járást, büntetést írva elő a törvény megszegőinek. 1083-ban szentté avattatta I. Istvánt, Gellért püspököt és Imre herceget.

Könyves Kálmán

Szent László utódára, Kálmánra erős államot hagyott. Az eredetileg papnak készülő király enyhített elődje törvényein és megpróbálta megállítani a királyi birtokok csökkenését. Törvényben mondta ki a fiúági örökösödést és hogy azon családok birtokai, ahol nincs fiúutód, sem fiútestvér, visszaszállnak a királyra (tehát nem oszthatóak fel a rokonok között). A kereszteseket átengedte ugyan az országon, de a fegyelmezetlen csapatokat fegyverrel verte szét. Megalapította a nyitrai püspökséget és a pápához közeledve elismerte a nyugati keresztény egyház reformtörekvéseit (papi nőtelenség, invesztitúrajog, egyházi házasság). Befejezte Horvátország és Dalmácia meghódítását.

II. István

Mivel öccse, Álmos herceg veszélyt jelentett az ő és utódai trónjára, Kálmán megvakíttatta. Bár Kálmánt fia, II. István követte, de ő sikertelen háborúkba bonyolódott és nem alapított családot. 1131-es halálakor, fia nem lévén, Álmos fiát, Bélát jelölte meg utódjául.

II. (Vak) Béla és II. Géza

Bár gyermekként apjával együtt Bélát is megvakították, felesége, Ilona királyné segítségével sikeresen irányította az országot. A királyné döntő befolyást gyakorolt a kormányzásban és fontos szerepe volt a férjét megvakíttató főurak lemészárlásában is. A király sikeresen verte vissza a trónkövetelő Borisz támadását is, aki Könyves Kálmán második házasságából származott, de apja nem ismerte el törvényes fiának. Borisz még II. Géza idején is kísérletezett a korona megszerzésével és néhány főúr támogatását is sikerült megszereznie.

III. István

Géza halála után először fia, III. István került trónra, de nagybátyjai személyében ellenkirályok próbálták átvenni a hatalmat. Előbb II. László majd IV. István kezébe került az irányítás, mielőtt 1163-ban III. István ismét vissza nem kapta jogos örökségét. Ez a bizánci beavatkozás kora, miután Géza testvérei I. Manuél bizánci császár támogatásával lettek királyok. Annak a bizánci reménynek, hogy Magyarország a birodalom hűbérbirtoka lesz végül épp a Mánuel udvarában nevelkedett és rövid ideig utódának tekintett III. Béla vetett véget.

III. Béla

Bélát Lukács esztergomi érsek nem volt hajlandó megkoronázni, ezért (a pápa engedélyével) a kalocsai érsek kente fel. Az ellene lázadó főurakat és trónjára pályázó öccsét leverte. Gézának utóbb engedélyezte, hogy 1189-ben az átvonuló keresztesekkel együtt elhagyja az országot. Összeíratta királyi birtokainak jövedelmeit. Ez a dokumentum arra utal, hogy a Magyar Királyság akkoriban jelentős gazdasági szereplőnek tekinthető Európában. A bizánci törekvések ellensúlyozására fejlesztette a nyugati, főleg a francia–magyar kapcsolatokat; második felesége, Margit Fülöp Ágost francia király testvére volt. 1188-ban elfoglalta Halicsot, bár hamarosan kénytelen volt feladni, de Szerbiát huzamosabb időre sikerült átvennie Bizánctól. Fia, Imre 1202-ben fel is veszi a „Szerbia királya” címet.

Béla eszközölte ki I. László szentté avatását és sokat tett a kultúra fejlesztéséért is. Ebből a korból származik az első egybefüggő magyar nyelvű írott emlék, a Halotti beszéd és valószínűleg Anonymus Gesta Hungaroruma is. Halálakor épp keresztes háborúba készült, fogadalma teljesítését kisebb fiára, Andrásra bízta.

II. András

III. Béla halála után nagybirtokosok további erősödésnek indultak, részben az Imre és András közötti trónharcok miatt. Mire II. András trónra került, az sokkal gyengébbnek bizonyult, mint apja idején. Híveit további adományokkal próbálta meg magához láncolni, így gyorsan csökkenni kezdtek a várbirtokok. Ez a folyamat a királyi hatalom gazdasági alapjait kezdte ki: a nemességtől ugyanis közvetlen adókat nem lehetett beszedni a katonai kötelezettségeken túl. Az Árpád-házi királyok ezért a gazdaságra kedvezőtlen inflációs adóból pótolták csökkenő jövedelmeiket (kamara haszna).

A főurak mégsem voltak elégedettek, mert úgy érezték, hogy a király feleségével, Meráni Gertrúddal érkezett németeket előnyben részesítik velük szemben. Így egy csoportjuk Péter ispán vezetésével (és Bánk bán részvételével) összeesküvést szőtt és 1213-ban meggyilkolták a királynét. A királyi hatalom gyengülését mutatja, hogy csak a gyilkosokat sikerült felelősségre vonnia, de az összeesküvők nagy része büntetlenül vagy enyhébb büntetéssel úszta meg a lázadást.

1221-ben a király megkísérli visszavenni birtokadományainak egy részét, amivel újra elégedetlenséget szított. Mivel az eladósodó államban növekvő adók miatt a köznép is zúgolódott, a főurak egy része a népmozgalmat kihasználva 1222-ben rákényszeríttette a királyt az Aranybulla kibocsátására. Legtöbb cikkelye a szerviensek jogait erősítette meg, de a királyi hatalom korlátozása, mely szerint a rendelkezések be nem tartása esetén a nemesek ellenállhatnak neki és utódaink kifejezetten jól jött a nagybirtokosoknak, csak úgy, mint birtokaik adómentessége.

András megpróbálta visszavenni hatalmát, ami 1231-ben a bulla második kiadásához vezetett. Itt azonban az ellenállási záradékot az esztergomi érsek kiátkozási joga váltotta fel. Ez és kiváltságaik megerősítése erősítette az egyház hatalmát.

IV. Béla

András fia, IV. Béla szintén kísérletet tett a királyi hatalom megerősítésére és a királyi adományok visszavételére. Anyja büntetés nélkül maradt gyilkosait is jószágvesztésre ítélte. Ezzel maga ellen hangolta a főurakat. Az sem tette népszerűvé, hogy befogadta a mongolokelől menekülő, Kötöny fejedelem vezette kunokat. 1241-ben a százezer fős mongol sereg betörésével megkezdődött a tatárjárás. A sértődött főurak nagyrészt távol maradtak a küzdelemtől, így a muhi csata a király súlyos vereségével végződött. Béla nehezen menekült el a csatatérről, és a dalmáciai Trau városában talált menedéket, amelyet mongol üldözői nem tudtak elfoglalni. A pusztítás hatalmas volt, egész megyék néptelenedtek el. A mongol seregeknek csak a kőből készült várak, erődítmények tudtak ellenállni. 1242 elején meghalt Ögödej nagykán és az utódlásban érdekelt Batu kán – a mongol sereg élén – kivonult az országból és hazatért.

Béla tartott a mongolok visszatérésétől és belátta, hogy szüksége van a nagybirtokosokra, ezért ismét elkezdett birtokokat adományozni, rendszerint azzal a feltétellel, hogy kővárat építenek a területre. Ekkor költöztette át a királyi székhelyet a mai Budára. Visszahívta a kunokat is, fiát, Istvánt a kun fejedelmi családból származó Erzsébettel házasította össze. Leányait a csernigovi, halicsi és lengyel hercegekhez adta férjhez, hogy szövetségeseket szerezzen egy hasonló támadás ellen. Hódításokkal is kísérletezett, de II. Ottokár cseh királlyal való harcaiban sikertelen volt, végül le kellett mondania az osztrák területekről és békekötés után egyik unokáját adta hozzá feleségül, hogy ne kelljen tartania a további támadásoktól.

Telepeseket hívott külföldről, szabadokat megillető jogokat, szabad költözést, bíróválasztást és kisebb adóterheket ígérve nekik. Ezek erősítették a nagybirtokokat is, így Béla a regálé jövedelmekből próbálta meg pótolni a hiányt és támogatta a városok fejlődését.

Az ország keleti felét a trónörökös István, Szlavóniát másik fia, Béla kormányzása alá helyezte. A hercegek – különösen István – szerettek volna még nagyobb hatalmat szerezni és a trónörökös a király ellen vezette seregeit. 1265-ben Isaszeg-nél le is győzte apja hadait, aki kénytelen volt vele kibékülni.

1267-ben született az a törvény, amely a királyi szervienseket már nemeseknek tekinti és évenkénti, küldöttekből álló országgyűlés megtartását engedélyezte számukra.

IV. (Kun) László

A hatalmi harcok annyira megerősítették a nagybirtokosokat, hogy Béla utódainak már nem volt igazán ereje arra, hogy szembeszálljanak velük. V. Istvánnak még arra sem volt ereje, hogy a gyermekkorú László fiát elrabló Gutkeled Joakim bánt megbüntesse.

A királyság gyengesége ellenére az ország elég erős maradt ahhoz, hogy a mongolok újabb, 1285-ös támadását visszaverje. IV. László az ismét az országra támadó cseh Ottokárt is képes volt legyőzni az 1278-as második morvamezei csatában, ahol Habsburg Rudolf segítségével diadalmaskodott.

László kun testőrséget szervezett maga köré, jobban bízott bennük, mint a magyarokban. Végül épp ők gyilkolták meg, bár a felbujtók feltehetően magyar főurak (bárók) voltak. Ekkorra már hatalmas területek kerültek ki teljesen a király ellenőrzése alól. Olyan bárók, mint Csák Máté, Aba Amadé vagy Borsa Kopasz saját külpolitikával, szövetségi rendszerrel rendelkeztek.

III. András

Mivel László örökös nélkül halt meg, elindult oldalági utódjának keresése. II. András halála után született, ezért nem törvényesnek tartott Utószülött Istvánnak volt egy fia. Mivel rajta kívül csak leányági örökösök voltak, végül elfogadták a Velencében nevelkedett III. András trónigényét. Uralkodásának nagy részében idejét a főúri csoportokkal való harc kötötte le. 1301. január 14-i halála egyben az Árpád-ház kihalását is jelentette.

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.

IV. Béla címerének újra rajzolása, a pecsétje alapján.

IV. Béla (1206. november 29. – 1270. május 3.) Magyarország királya 1235-től haláláig. II. András magyar király és első felesége, Merániai Gertrúd második gyermeke. Hagyományosan a legnagyobb magyar uralkodók közé soroljuk. Az ő nevéhez fűződik az ország tatárjárás utáni újjáépítése, innen „ a második honalapító” jelző. Őt tartják Budavár alapítójának is.

Uralkodása

Uralkodásának első szakasza

Apját, II. András magyar királyt követte a trónon annak halálakor. 1235. október 14-én Székesfehérváron koronázták Magyarország törvényes királyává (Bélát az urak nyomására apja már 1214-ben megkoronáztatta). Elődeitől és utódaitól eltérően nem az I. István magyar király által alapított Nagyboldogasszony-bazilikában kenték fel, hanem az őáltala átépíttetett Szent Péter és Pál-templomban, melyet Géza nagyfejedelem alapított 972-ben. Béla és apja, András viszonyát már korán burkolt, majd nyílt viszálykodás jellemezte. Uralkodásának első intézkedéseivel világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván apja politikájával. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla magyar királydicsőséges korának visszaállítása. Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni.

1237-es privilégiumával megerősítette III. István magyar király kiváltságlevelét, az úgynevezett fehérvári jogot, mely a kialakuló városok jogalapjának számított Magyarországon.

A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. A válságot tovább mélyítette a kunok befogadása. Ők Béla engedélyével telepedtek le az országban, ám – elsősorban nomád életmódjuk miatt – összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel. Béla azért fogadta be a kunokat, mivel a kunok jelentős haderőt képviseltek, ezenfelül a király a kereszténység terjesztését látta a kunok befogadásában, ők ugyanis pogányok voltak.

A tatárjárás

1240 végére félelmetes katonai erővel rendelkező mongol seregek érték el az ország keleti határait. A király már korábban is tudott a tatárok készülő támadásáról, mivel Julianus barát a volgai magyarok felderítésére szervezett expedíciója alkalmával, 1236-ban hallott a tatárok hódító terveiről. Ezenfelül 1237-ben a tatár seregek vezére küldött egy levelet IV. Bélának: „… Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat: mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.” A király azonban nem foglalkozott a fenyegetésekkel, mivel figyelmét a királyi birtokok visszafoglalása kötötte le.

Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. Bár Béla küldött csapatokat a Kárpátok hágóinak a megvédésére, és fákkal eltorlaszoltatta a hágók nagy részét, ezeket az akadályokat a tatárok könnyedén legyőzték. A király politikája nem csak báróit idegenítette el, de a bajt tovább tetézte, hogy – minden alap nélkül – a tatárokkal való összejátszással vádolt Kötöny kun vezért a rákosmezei táborban felkoncolták a magyar nemesi felkelők és német lovagok. A felbőszült kunok erre dél felé, hatalmas pusztítást okozva kivonultak az országból.

A király segítséget kért Babenberg Frigyes osztrák hercegtől, aki csekély számú kísérettel meg is jelent a pesti táborban, majd egy, a város határában felbukkanó kisebb tatár csapat feletti bravúros győzelem után visszatért Bécsbe.

1241 tavaszán kezdődött meg a tatárjárás, amelynek során a mongol csapatok három irányból törtek be az országba. A Vereckei-hágónál először a nádor, Tomaj nembeli Dénes próbálta meg a tatárok útját állni, azonban a nádor seregét a mongolok szétverték. Béla elég nagy és erős sereget gyűjtött össze: talán 80 ezren lehettek, főként zsoldosok. Április 9-én Béla kivonult Pestről a mongolok ellen, és napokig követte a visszavonuló mongolokat, akik Muhinál megálltak és eltűntek az erdőségben. A király parancsára a magyarok a Sajó folyó partján vertek fel a tábort, ami a sík terep miatt teljesen védtelen volt: „Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül… Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket.” Április 10-én, este a tatár seregek megpróbáltak átkelni a Sajó hídján, ám Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek visszaverte őket.

Másnap, április 11-én, kora reggel az ellenfél teljes serege rátámadt a magyarokra, akiknek nagy része akkor még aludt. Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomos lovagok hősiesen harcoltak, ám a mongolok túlerőben voltak. A magyarok menekülni kezdtek, ám a biztonságosnak vélt táborból nem lehetett kijutni; maga a király és Kálmán herceg is csak a híveik segítségével tudott megmenekülni, az utóbbi azonban néhány héttel később belehalt sebeibe. Ugrin érsek és a templomosok nagymestere viszont meghalt a harcok során.

IV. Béla a híveivel északi irányba menekült; előbb Pozsonyba, majd Babenberg Frigyeshez. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő vármegyét: Pozsony, Sopron és Vas vármegyéket. A király és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel.

1241 nyarára a Dunától északra és keletre lévő országrész a mongolok kezére került, csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után pár nappal a tatárok elfoglalták Pestet, hatalmas mészárlást rendezve. Közben a Kádán, illetve Büdzsek és Borundaj által irányított déli szárnyak sorra vették be Erdély várait, többek között Radnát, Kolozsvárt és Nagyváradot. Télen a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, és erőfeszítéseket tettek, hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodó személyét. IV. Béla király előbb Ausztriába, majd Horvátországba menekült. 1242-ben Gradecen aranybullát bocsátott ki, családját pedig Splitbe(Spalato) küldte. A splitiek azonban azt tanácsolták a királynénak, hogy gyermekeivel a megerősített Klissza várába húzódjon vissza, ahol I. Osl nembeli Herbord comes, a királyi udvar tagja, őrizte és védelmezte a tatároktól. Béla nemsokára követte családját Klisszába, majd innen az akkor még szigeten álló Trogir (Trau) várába menekült tovább Klisszát a horvát védők oltalmára bízva.

Kádán kán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képezi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. Elképzelhető az is, hogy a tatárok, mint a nomád népcsoportoknál szokásos, csupán a későbbi hódítást akarták előkészíteni. Tehát ez az 1241-42-es ostrom csak félelemkeltés volt. A harmadik felfogás szerint a veszteségek ellenére az ország ellenállása kényszerítette volna a tatárokat a kivonulásra, mivel hatalmukat nem tudták megszilárdítani.

Reformok

A visszatérő királyt a mongol hadjárat tapasztalatai ráébresztették korábbi politikájának hibáira. A továbbiakban konfrontáció helyett megegyezésre törekedett az ország nagybirtokos nemeseivel. Az új birtokvizsgálatok már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Korszerű kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is: a magánvárak aránya alig harminc év alatt 60 százalék fölé emelkedett. A királyi család is példát mutatott: Mária királyné 1250 környékén felépíttette Visegrádot. A magánvárak azonban hosszú távon veszélyeztették a királyi hatalmat és erősítették a tartományurakat, akik a várban immár a király uralmával is képesek voltak dacolni.

A birtokadományozás azonban csökkentette a király bevételeit, így egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a királyi regálék, azaz a felségjogon szedett pénzek (például vámok, só kereskedelme, stb.). Apjától eltérően Béla értékálló, jó minőségű dénárt veretett, így fellendült a kereskedelem is.

Ekkoriban kezdődött meg a városiasodás: Zólyom, Körmend, Korpona és Besztercebánya is ekkor kapott városi rangot. A tatárdúlás után az ország újjáépítése keretében Budavárnak is alapítója lett. 1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint „pesti Újhegyen”, a mai budai Várhegyen. 1246-ban a várható újabb mongol támadás miatt felgyorsult az építkezés. 1247-ben IV. Béla király Pest lakosságát a Várhegyre költöztette át. 1255-ben kelt oklevélben már mint megépített várat említette, ahová a királyi pénzverdét is átköltöztette Esztergomból.

A másik tanulság, amit IV. Béla leszűrt a tatárjárásból, az a nehézlovasság hatékonysága volt. A lovagok sikeresen tudtak védekezni a nomád tatárok ellen; ráadásul a német-római haderő nagy részét is lovagok tették ki. A király ezért arra kötelezte a városokat, hogy meghatározott számú lovagot állítsanak ki háború esetén. Szintén védelmi célokat szolgált a kunok visszatelepítése az országba.

Mivel a tatárjárás során az ország lakosságának jelentős hányada elpusztult, a király külföldi telepeseket hívott be az országba. 1247-ben szerződést kötött a johannita lovagrenddel: a lovagok megkapták a Szörénységet, Kunországot, valamint a Barcaság egy részét, cserébe viszont kővárakat kellett építeniük, benépesíteni a nekik juttatott területeket, és lovagokat kiállítani a király hívására. A szerződést a johanniták azonban nemigen tartották be, ezért a király még 1260 előtt felbontotta azt.

A Babenberg-örökség

1242 tavaszán Civakodó Frigyes megtámadta Pozsonyt, a király hadai azonban elhárították a támadást, majd visszafoglalták a korábban kizsarolt területeket. 1243. június 5-én a Velencei Köztársaság megtámadta, majd el is foglalta Zárát. 1244-ben IV. Béla szabad királyi városi címet ajándékozott Pag városnak.

1246 elején Frigyes osztrák és stájer herceg legyőzte a cseheket, majd a magyarokra támadt. A legnagyobb csata a Lajta partján zajlott, 1246. június 15-én. A magyarok oldalán harcolt III. Rosztyiszlav kijevi nagyfejedelem is, aki ekkor már IV. Béla veje volt, mivel elvette a király lányát, Annát. Az ütközetet ennek ellenére a magyarok elvesztették; ám a csata során meghalt Frigyes herceg, vele pedig kihalt az Ausztriát évszázadok óta uraló Babenberg-ház.

A terület új uralkodója a pápa által támogatott VI. Hermann badeni őrgróf lett. Sem a magyarok, sem a csehek nem léptek fel Hermann ellen, de a herceg 1250-ben bekövetkezett halála után nagy harcok robbantak ki Ausztriáért.

1251-ben az osztrák trónt Ottokár morva őrgróf, I. Vencel cseh király fia szerezte meg. IV. Béla erre az orosz Danyiil fejedelemtől kért segítséget, aki csatlakozott az Ausztriába 1252 júniusában betörő magyar és kun seregekhez. 1253-ban a magyarok feldúlták Morvaországot; ám IV. Ince pápa közbenjárására Ottokár és Béla végül békét kötöttek. Ennek értelmében a Semmering-hágótól délre eső területek magyar kézre kerültek. A terület kormányzását előbb Gutkeled István szlavón bánra, majd saját fiára, István hercegre bízta, azonban 1258-ban a helyi lakosság fellázadt a magyarok ellen, és csatlakoztak az immár II. Ottokár néven cseh királlyá koronázott Ottokárhoz.

Béla idősebb fia, István herceg bosszúálló hadjáratot vezetett a területekért, amelyeket azonban nem tudott visszafoglalni. 1260 elején lejárt a békeszerződés; június 25-én pedig megindultak a fegyveres harcok. A magyarok oldalára álltak a kunok, Danyiil orosz fejedelem csapatai, a lengyel fejedelmek, valamint a Balkánról a szerbek, a bolgárok és a görögök. Ottokárt támogatták a csehek, a morvák, az osztrákok, a stájerek és a sziléziai lengyelek. A Morva folyó mellett felállított ellenséges seregek július 12-én és július 13-án csaptak össze; az ún. első morvamezei csata a magyarok vereségével végződött. IV. Béla így kénytelen volt lemondani az osztrák területekről.

A hatalom megosztása és belháború

Az oligarchák térnyerését jelezte a különböző tisztségek szaporodása. Ezek nem jártak számottevő hatalommal, de annál több pénzzel vagy természetben adott juttatással. A királyi hatalom erodálódása felgyorsult az 1260-as években, mert a király és örököse, István herceg megosztotta a hatalmat és az országot. Egymással szinte versengve szórták az adományokat, a megosztással megduplázták a tisztségeket. A birtokosok ráadásul választhattak a két királyi udvar közül, és ha nem találták meg a számításukat, átmentek a többet ígérő másik félhez — akár többször is. A legnagyobb urak versengve építették a várakat, és akik ebben a versenyben lemaradtak, gyakran a hatalmasabbak vazallusaivá süllyedtek — azoknak viszont szükségük volt a megbízható hívekre, akikre az egyes birtokrészeket rábízhatták. Szárba szökkent és a nyugat-európai hűbériséghez hasonló, de mégis sajátosan magyar rendszerré vált a familiaritás intézménye.

István herceg, mivel Magyarország elvesztette Stájerországot, visszakapta az erdélyi hercegségét. Neki kellett gondoskodnia a határ védelméről, amelyet elsősorban a be nem telepedett kunok fenyegettek. A herceg 1262-ben elérte, hogy a király egészen a Duna vonaláig megnagyobbítsa a felségterületét, valamint felvette az ifjabb király címet.

IV. Bélának nem tetszett a fia önállósodása, ezért 1264 nyarán rajtaütésszerűen megtámadta. Istvánt teljesen felkészületlenül érte a támadás: várai szinte ellenállás nélkül adták meg magukat, hívei tömegesen hagyták el. Béla elfogta István családját is. A herceg és megmaradt hívei az év végére az erdélyi Feketehalom várába szorultak vissza, ott azonban makacsul tartották magukat abban a reményben, hogy megmaradt híveinek sikerül felmentő sereget toborozniuk. A szövetségesek kiszabadították a herceg családját, a segélyhaddal megerősödött István pedig megfordította a háborút. Fokozatosan kiszorította Béla hadait a keleti országrészből; a döntő ütközetet 1265 márciusának elején vívták Isaszegnél. Győzelme után sikerei csúcsán azonban István megállt; nem akarta elűzni apját a trónról. Az újabb békében IV. Béla kénytelen volt visszaadni fiának a teljes keleti országrészt: visszaállt a korábbi megosztottság.

Bár István és Béla békét kötöttek, kettejük viszonya egészen a király haláláig feszült maradt. Béla halálos ágyán egykori ellensége, II. Ottokár cseh király védelmébe ajánlotta feleségét, Anna leányát és hű báróit. IV. Béla végül 1270. május 3-án hunyt el. Utóda fia, István lett, V. István néven.

IV. Béla fiára, Istvánra egy 28 év alatt újjáépített, virágzó, megerősödött királyságot hagyott. Béla sikeresen megkötötte a szövetséget az Árpád és az Anjou házak között kölcsönös házassági szerződéssel. Élete utolsó évében, 1269 decemberében Magyarországon járt I. Károly szicíliai király követeként Bernát montecassinói bencés apát. A külföldi, elfogulatlan kortárs így látta Béla udvarát:
A magyar királyi háznak hihetetlen a hatalma, meg sem lehet mondani, mennyi a fegyvere. Keleten és északon moccanni sem mer senki, ha a dicsőséges király a seregét megindítja. Észak és Kelet legtöbb országa és fejedelme rokonság vagy meghódolás címén birodalmához tartoznak.
(Bernát montecassinói bencés apát, 1269)

Halála után az esztergomi ferencesek templomába temetkezett családjával. A halála után következő anarchikus időszak miatt a kor embere a béke nagy királyát látta benne. Erre utal a sírjára vésett híres sírvers is:

Latin:
„Aspice rem caram:
tres cingunt Virginis aram: Rex, Dux, Regina, quibus adsint Gaudia Trina Dum licuit, tua dum viguit
rex Bela, potestas, Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas ”

Magyar:
„Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három: Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan ”

(Geréb László műfordítása)

Forrás: Wikipedia

A webhely tartalmai a Creative Commons 4.0 feltételei szerint használhatók fel, kizárólag abban az esetben, ha egyértelműen megjelölik a forrást és a hivatkozásban a https://cimerek.hu oldalra, vagy az adott tartalom webcímére teljes értékű, kattintható link mutat.