III. Endre magyar király címere

Címer

Újra rajzolás, a pecsétje alapján.

III. Endre avagy III. András

III. Endre, más néven Velencei Endre (Velence, 1265 – Buda, 1301. január 14.) a Magyar Királyság uralkodója 1290 és 1301 között, egyben az Árpád-ház utolsó férfiágon született királya. Apja István herceg, II. András király legkisebb, utószülött fia volt, anyja pedig a velencei patrícius családból származó Morosini Tomasina. Származása révén kettős örökséget hordozott: az Árpádok vérvonalát, valamint a velencei előkelők kulturális és politikai hátterét.

Halálakor Ákos nembéli István nádor az „Árpád-ház utolsó aranyágacskája”-ként búcsúztatta, és a történeti emlékezetben máig így él. Mivel ő volt az utolsó Árpád-házi király, személye és rövid uralkodása különös jelentőséget kap a magyar történelemben.

Ifjúsága és trónigénye

III. Endre gyermekkorát Velencében töltötte, anyja családjának gondoskodása alatt, mivel apja, István herceg viszonylag korán meghalt. A magyar politikai elit hosszú ideig nem ismerte el őt trónvárományosnak, sőt sokáig „álkirálynak” tartották, mivel születése körülményei és apja öröksége sokakban kétséget ébresztettek.

Endre fiatalon többször is Magyarországra érkezett, hogy igényt formáljon a trónra. A belső viszályok, valamint a külföldi dinasztiák igényei miatt azonban csak IV. (Kun) László király halála után, 1290-ben sikerült ténylegesen elfoglalnia a trónt. A pápa ekkor még habozott elismerni, mivel a magyar koronára más dinasztiák is pályáztak, ám a nemesség és a főpapok többsége Endre mögé állt, mivel ő képviselte az Árpád-ház örökségét.

Uralkodása

III. Endre uralkodása mindössze 11 évig tartott (1290–1301), ám rendkívül mozgalmas és válságos korszakra esett. A királyi hatalom korábbi meggyengülése miatt az országban erősödtek a tartományurak, akik nagy birtokokon szinte független hatalmat gyakoroltak. Endrének így állandó küzdelmet kellett folytatnia a központi királyi hatalom megerősítéséért.

• Belső politika:
  Uralkodása alatt igyekezett visszaszorítani a tartományurakat (például Kőszegiék, Csák Máté családja, Aba Amádé), de ereje nem volt elég az ország teljes egységének visszaállítására. Törekedett a királyi birtokok visszaszerzésére, valamint a központi hatalom presztízsének helyreállítására, de többnyire kompromisszumokra kényszerült.

• Külpolitika:
  Trónigényeit külföldi uralkodóházak is megkérdőjelezték. A Habsburg-ház a magyar trón megszerzésére törekedett, és időről időre hadjáratokat is indított az ország ellen. Endrének sikerült ugyan megvédenie a koronát, de állandó veszélyt jelentett a dinasztikus vetélkedés.
  Ugyanakkor külpolitikájában bizonyos stabilitást is mutatott: fenntartotta a kapcsolatokat Velencével, Itáliával és a pápasággal, valamint törekedett a lengyel és cseh uralkodókkal való megegyezésre.

• Az egyház támogatása:
  Endre jó kapcsolatot ápolt a katolikus egyházzal, hiszen legitimitását nagyrészt az egyházi támogatás biztosította. Több egyházi birtokadományt is tett, s igyekezett megőrizni a királyság keresztény jellegét.

Az Árpád-ház vége

III. Endre halálával 1301-ben férfiágon kihalt az Árpád-ház, amely addig közel három évszázadon át biztosította a magyar királyi hatalmat. Halála után az ország trónja több európai uralkodóház számára vált vonzóvá, s kezdetét vette a „királyválasztások kora”, amely belháborúkkal és dinasztikus harcokkal terhelt időszakot jelentett.

A magyar főurak között nem volt teljes egyetértés a trónutódlás kérdésében. Több dinasztia is igényt formált a koronára: a Habsburgok, a Přemysl-ház (cseh királyok), valamint az Anjou-ház (Nápoly). Végül az Anjouk kerültek ki győztesen a trónviszályokból, s 1308-ban I. Károly (Károly Róbert) személyében új dinasztia kezdte meg uralmát.

Megítélése és emlékezete

III. Endre személye a kortársak és az utókor számára elsősorban mint „az utolsó Árpád-házi király” maradt emlékezetes. Bár uralkodása rövid volt, és nem tudta visszaállítani a királyi hatalom teljes erejét, politikai ügyessége mégis lehetővé tette, hogy tíz éven át megőrizze a koronát a dinasztikus vetélkedések közepette.

Az „utolsó aranyágacska” elnevezés nem csupán költői fordulat, hanem a magyar történelmi tudatban egy korszak lezárását is jelképezi: III. Endre halálával véget ért az a dinasztikus folytonosság, amely a honfoglalástól kezdve meghatározta a magyar királyságot.

Öröksége

III. Endre uralkodása átmeneti korszakot jelentett a magyar történelemben:

• ő volt az Árpádok utolsó férfi leszármazottja,

• uralkodása alatt erősödött meg végleg a tartományúri hatalom,

• halálával kezdődött a trónharcok és interregnum időszaka, amely a 14. század elején csak az Anjouk felemelkedésével zárult le.

Bár uralkodását nem kísérte látványos hadisikerek sora, mégis sikerült megőriznie az ország területi egységét és szuverenitását egy válságos időszakban.

Az eredeti kép forrása: Internet
Szöveg forrása: ChatGPT