Horvát-Szlavón Királyság címere

Horvát-Szlavón Királyság – a Magyar Királyság autonóm társbirodalma (1868–1918)

A Horvát-Szlavón Királyság (horvátul Kraljevina Hrvatska i Slavonija, németül Königreich Kroatien und Slawonien) 1868 és 1918 között létezett a Magyar Királyság autonóm részeként, a Szent István Korona Országainak egyik különálló államalakulataként. Területe a történelmi Magyarország délnyugati részét foglalta el, és a kiegyezés utáni dualista államszerkezetben sajátos jogállást élvezett.

A királyság területe ma nagyrészt Horvátország része, de az egykori Szerém vármegye keleti vidékei ma Szerbiához, a Vajdasághoz tartoznak, néhány kisebb település pedig Bosznia-Hercegovinában, a Bihácsi kantonban található. A Horvát-Szlavón Királyság kiterjedése a korszakban 42 541 km² volt, és változatos földrajzi képet mutatott: az Adriai-tenger partjától a Dráva és Száva menti síkságokon át egészen az erdős hegyvidékekig terjedt.

A kiegyezés és az autonómia létrejötte

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés gyökeresen átalakította a Habsburg Birodalmat, létrehozva az Osztrák-Magyar Monarchiát, amely két egyenrangú államrészből állt. A magyar fél belső nemzetiségei – köztük a horvátok – ekkor lehetőséget láttak politikai helyzetük javítására. Kitartó tárgyalások után 1868-ban megszületett a horvát-magyar kiegyezés, amelyet Magyarországon az 1868. évi XXX. törvénycikk, Horvátországban pedig az 1868. évi I. törvénycikk rögzített.

A törvény kimondta, hogy Horvát- és Szlavónország államközösséget képez Magyarországgal, de a Horvát-Szlavón Királyság saját területtel, önálló törvényhozással és belső önkormányzattal rendelkezik. A király mindkét államrész uralkodója volt, a közös ügyek – külügy, hadügy és a pénzügy meghatározott részei – pedig közös irányítás alá tartoztak.

A Szábor és a bán szerepe

Az autonómia központja Zágráb (Zagreb) volt, ahol a horvát országgyűlés, a Szábor ülésezett. A Szábor hatáskörébe tartozott a belügyek, az igazságszolgáltatás, az oktatás, a vallásügy és a helyi közigazgatás irányítása. A végrehajtó hatalmat a bán vezette, akit a magyar miniszterelnök javaslatára a király nevezett ki. A bán személye szimbolikus híd volt a Horvát-Szlavón Királyság autonómiája és a Magyar Királyság egysége között.

A gyakorlatban a bán feladata nemcsak a törvények végrehajtása volt, hanem a két országrész közötti politikai kapcsolatok fenntartása is. A korszakban több neves bán is szolgált, akik a horvát nemzeti érdekek képviseletében és a magyar kormányzattal való együttműködésben egyaránt kulcsszerepet játszottak.

Gazdasági és társadalmi viszonyok

A királyság lakossága etnikailag és vallásilag sokszínű volt: a horvát többség mellett jelentős szerb, német, magyar és más kisebbségek éltek itt. A gazdaság alapját a mezőgazdaság adta – különösen a gabonatermesztés, szőlészet és állattartás –, de fontos volt a kereskedelem is. Fiume (Rijeka) stratégiai kikötővárosként szolgálta a Monarchia tengeri kijáratát, bár közjogilag nem volt része a Horvát-Szlavón Királyság területének, hanem külön „Corpus separatum” státuszban kapcsolódott Magyarországhoz.

A vasúti összeköttetések fejlesztése a kiegyezés után felgyorsult, és Zágrábot összekapcsolta a magyar vasúthálózattal. Ez lehetővé tette az áruk és a munkaerő gyorsabb mozgását, hozzájárulva a gazdasági kapcsolatok erősödéséhez.

Politikai feszültségek

Bár a kiegyezés papíron kiegyensúlyozott viszonyt teremtett, a gyakorlatban számos vita alakult ki. A horvát politikai erők egy része a magyar kormány túlhatalmát sérelmezte, míg mások a kompromisszumot elengedhetetlennek tartották a stabilitás érdekében. A századfordulóra a függetlenséget és a délszláv egységet hirdető mozgalmak egyre erősödtek, ami a Horvát-Szlavón Királyság politikai életét is feszültté tette.

A helyzetet bonyolította, hogy a nemzetiségi kérdés mellett a gazdasági érdekek is gyakran ütköztek, különösen a kereskedelmi útvonalak és a vámbevételek elosztása terén.

A megszűnés folyamata

Az első világháború végén a Monarchia összeomlása új politikai helyzetet teremtett. 1918 októberében a horvát vezetés kimondta a szakítást a Magyar Királysággal, és a Horvát-Szlavón Királyság csatlakozott a formálódó Szlovén-Horvát-Szerb Államhoz. Néhány hónappal később ez az államalakulat egyesült a Szerb Királysággal, létrehozva a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot (későbbi Jugoszlávia).

A Horvát-Szlavón Királyság ezzel megszűnt, mint a Szent István Korona egyik autonóm országa. Bár fennállása alig fél évszázadot ölelt fel, jelentős szerepet játszott a horvát nemzeti identitás, az állami önkormányzat és a modern politikai kultúra formálódásában. Öröksége a mai napig meghatározza Horvátország történelmi emlékezetét.

forrás: ChatGPT